Elnézést kérek!

Sziasztok, esetleges megmaradt olvasóim!
Mint láthatjátok eléggé meg van halva a sztori, de az a baj, hogy egyszerűen nem tudom hogy továbbvinni a szálat. Kaptam ötleteket, amiket köszönöm, de egyik sem olyan amilyen kellene bele :)
Plusz a suli mellett nem is igazán van időm, úgyhogy ez csak újabb ok. Szóval most a blogot Szüneteltetem, legalább nyárig. Remélem nem haragudtok meg :)
Ölel titeket: Florianna

Tíz

Sajnálom, Sorry, Je suis desole, Gomen nasai és németül nem tudom.

De remélem ennyi féle bocsánatkérés elég lesz, amiért ennyi ideig nem volt rész,

de megszenvedtem szegénnyel, viszont szerintem nem lett egy eseménydús rész. 

Azért remélem még páran olvasgattok majd :3

  - Hogy vagy? - léptem be a szobánk ajtaján mire Kriszta nagy nehezen feltápászkodott.

   - Jobban - felet rekedten, bár ugyanolyan sápadt volt, mint reggel.

   - Hát remélem is, mert én még egyszer be nem fogom oda tenni a lábam - fújtattam kétségbeesett méreggel, mire Kriszta mintha felélénkült volna egy kicsit.

   - Miért, mi történt?

   - Te azt tudod, hogy valami királyi családtag van a hotelben? - szedtem elő egy flakon vizet és lecsavartam a kupakját.

   - Természetesen, ezt mindenki tudja - csillantak fel a szemei. - Már egy párszor jártam nála, és azt kell mondanom, hogy húha! Nem rossz parti a srác. Kár, hogy menyasszonya van -  biggyesztette le a száját, én meg félrenyeltem mire ijedten ugrott ki az ágyból.

   - Mi?! - hörögtem levegő után kapkodva miközben Kriszta rémült képpel veregette a hátamat.

   - Jézusom, jól vagy? Miért vagy ennyire lesokkolva? Mi történt? - záporoztak rám rögtön a kérdései én meg próbáltam először oxigénhez, majd szóhoz jutni.

   - Ne mond, hogy jegyese van! Hát mennyire pofátlan disznó!

 - De miért? Jézusom, Zsófi, mond már! - pörgött be teljesen, és már nyoma sem volt a sápadtságának, az izgalom pirossá festette  az arcát.

   - Hát, konkrétan letámadott, méghozzá félmeztelenül, hogy mi a telefonszámom! - csaptam bele a párnámba miközben Kriszta felsikkantott örömében.

   - Juj, Zsófi ez tök izgalmas! Fogadjunk, hogy nem is gondoltad volna, amikor idejöttél egy hónapja, hogy két pasi is a lábaid előtt fog majd heverni! - lelkesedett be mire értetlenül néztem rá.

   - De istenem, én dolgozni jöttem ide, nem... Pasira vadászni - reagáltam le rögtön, egy kicsi undorral kimondva a pasi szót 

   - Hát pont ezért lesz romantikus ez az egész - áradozott tovább Kriszta ügyet sem vetve rám.

   -  Ah! - intettem egyet lemondóan. - Inkább öltözz át  végre, egész nap ebben a pizsamában voltál... És utána menjünk ebédelni - álltam fel az ágyamról és kiindultam a szobából, hogy megkereshessem Gisellet és neki is beszámolhassak mindenről.

   - Talán igazad van - vakargatta meg egy grimasszal a feje tetejét, majd bezárult mögöttem az ajtó.

   - Ne már! - hüledezett barna barátnőm miközben keserű mosollyal hátradőltem a kanapén. Azért merőben másképp reagált, mint Kriszta. 

   - Menyasszonya van, de egyedül van itt, és elkéri egy számára vadidegen számát? Hát ez elképesztő - ingatta rosszallóan a fejét és közben elgondolkozva rágcsálta az alsó ajkát. - De azért érdekel, hogy miért...

   - Mit miért? - pillantottam rá kérdőn, elszakítva ezzel a tekintetemet az ebédlőbe szállingózó emberekről.

   - Hát hogy miért van itt egyedül. Meg hogy mióta. Kriszta ezt nem mondta?

   - Hogy mióta van itt? Nem, nem mondta, de nem is kérdeztem, mert nem érdekelt. Hisz ez csak egyszeri alkalom volt, nem hiszem, hogy találkozok vele többet - vontam vállat, de azért éreztem, hogy nem egészen igaz.

  De természetesen, mint akkor délután, megint igazam lett.

  Vagy egy héttel később, hétfő reggel épp az utolsó pár reggelis maradékot vittem vissza, amikor James furcsa arccal jött el mellettem. 

  Elmaradt a szokásos beszólogatása, csipkedése (egy új szokása volt) és minden eddigi idegesítő, de már megszokott dolga.

  Kérdőn fordultam utána, de ő csak ment tovább egy pillantást sem vetve hátra rám. Mivel ezzel nem tudtam mit kezdeni csak vállat vontam és tovább mentem a mosogatóhoz.

  Mikor végeztem a tányérok lepakolásával megfordultam és lefagytam döbbenetemben.

  Harold William Dikerson.

  A konyha közepén.

  - Te hogy az istenben kerültél ide? - hápogtam döbbenetemben, mire félresöpört néhány tincset a szeme elől.

  Úristen.

  - Nem meg mondtam, hogy meg tudom szerezni a számodat, Zsófi? Pluszba nem is számítottam arra, hogy nem szobalány, hanem pincérnő vagy. Ha ezt tudtam volna, többet jártam volna le enni és nem csak felhozatom. Milyen meggondolatlan is vagyok - ciccegett magának miközben én továbbra is csak bámultam rá. 

  - De ez minden, csak a telefonszámom nem - nyögtem, majd kihúzva magamat néztem rá újból. - Tudtommal itt csak a konyhai személyzet tartózkodhat.

  - De hát mire jó a hercegi név? - vigyorodott el pimaszul, mire megdörzsöltem a homlokomat és Olivert kezdtem el keresni a tekintetemmel. - A főnöködet ne keresd, mára elengedett.

  - Hogy mi?! - akadtam ki rekordidőn belül. - Mégis hogy képzelted ezt?

  - Hm - vont vállat vigyorogva. - Általában megszerzem azt, amit akarok.

  - Hát bocs, de tudod, én nem egy trófea vagyok - tettem csípőre a kezeimet dühösen. - És tudod, nekem nem olyan életem van, hogy minden egy csettintéssel belehull az ölembe. Nekem ezekért dolgoznom kell! 

  - Megértem - húzta el a száját. - De hát most az egyszer csak nem halsz bele? - váltott át szerényebb, kérlelőbb hangnembe mire akaratom ellenére ellágyultam kicsit és felsóhajtottam.

  - Istenem, utálom, mikor ezt csinálják az emberek... Jól van, akkor átöltözök, te pedig megvársz kint, oké? - kérdeztem egy kicsit dühösen még mire gyermeki vidámsággal bólintott és hátat fordítva kiment a konyhából.

  Néhány perc után utcai ruhában indultam a keresésére, amikor is Jamesbe ütköztem.

  - Hé! - kapott el, mivel majdnem felborultam.

  - Jézus, erről sose fogunk leszokni? - nevettem el magam, de mikor láttam, hogy ő nem teszi ugyanezt, elkomorodtam. - Minden rendben?

  - Persze, miért ne lenne? - vágott vissza flegmán, mire egy kicsit hátraléptem.

  - Hát mert furcsán viselkedsz...

  - Nem tudom, mit látsz furcsának, úgy viselkedek, mint eddig is - vont vállat mire kezdtem beidegesedni.

  - Jól van akkor, őnagysága, ha semmi baja, akkor én megyek is! - löktem el egy kicsit az utamból és kisiettem a szabadba.

  - Áh, szóval itt vagy! - lépett elő mosolyogva a hercegecske mire keserű mosolyt varázsoltam magamra. - Jól vagy? - nézett rám fürkészően mire legyintettem egyet.

  - Persze, csak életem legnagyobb bunkójával beszélgettem.

  - Biztos? Mert akkor magadra hagylak, és máskor megkereslek - hezitált, de megráztam a fejemet.

  - Jó lesz most is, nem szeretnék több napot kihagyni valaki miatt - célozgattam rá, mire felnevetett.

  - Akkor nincs harag?

  - Ha elmondod, hogy mit akarsz tőlem miközben otthon valahol egy jegyes vár, akkor nem - mondtam el az alkumat mire elkomorodott az arca egy kicsit.

  - Erről tudsz? - túrt a hajába, mire biccentettem. - Mondjuk, jó hogy tudsz, az újságok nagyja ezzel van tele - nevetett fel keserűen és elég szerencsétlenül nézett ki ott, a vakító napfényben állva.

  - Én mikor először találkoztam veled, nem tudtam ki vagy, a szobatársam mondta el, hogy te tényleg egy királyi sarj vagy és hogy az esküvődre készültél. De megyünk még ma valahová, vagy csak itt fogunk állni a napon? Mert én lassan összeesek ettől a melegtől - toltam az orromra a napszemüveget és várakozóan néztem Haroldra.

  - Oh, persze - kapott észbe, majd miután mellém állt és belém karolt elindult. - Megengedi, hogy elvezessem a kocsimhoz?

  - Hogyne, uram - nevettem el magamat.

 Elvezetett a hotel elejéhez, majd miután felmutatott egy, a szálláshoz tartozó, kártyát lementünk a mélygarázsba ahol megtorpant és elvigyorodott.

   - Kitalálod, hogy melyik az enyém? – nézett rám kihívóan.

   - Na, várj – álltam meg mellette és eltöprengtem. Valószínűleg a francia rendszámú autók lesznek többségbe, utána az angol számosok. Ez leszűkítette úgy a kocsik negyven százalékára az esélyemet, de itt megálltam, ugyanis amik itt parkoltak bent, azok mind luxus, drága járművek voltak.

   Míg én ezen gondolkoztam Harold vidám vigyorral a fején pörgette a kocsi kulcsot. A szememmel követtem a fémkarikán száguldozó tárgyat, amikor eszembe jutott valami.

   - Add csak ide! – loptam el az ujjáról a kulcscsomót, figyelmen kívül hagyva, hogy kicsit megkésve kap utána. Gondolkodás nélkül megnyomtam a nyitó gombját, mire két sorral arrébb középen felvillant egy fekete, kétszemélyes csoda.

   - Ez így nem ért – biggyesztette le a száját miközben elkapta tőlem a kulcsot.

   - Bocsi – vigyorogtam rá. – Ez milyen kocsi? Gyönyörű.

   - Ez? – sétáltunk az Álomhoz oda. – Lexus LFA.

   - Aha – feleltem bambán, és tovább néztem a csodálatos vonalakat.

   - Nem mondott semmit, ugye? – nevetett fel miközben kinyitotta előttem az ajtaját.

   - Nem – csusszantam be a fehér bőrülésbe és körbenéztem.  – Annyi biztos, hogy drága.

  - Attól függ, hogy kiről van szó – ült be ő is vigyorogva mellém.

  - Nagyon nagy valakinek az egója – forgattam meg a szemeimet mosolyogva, majd bekötöttem magam amikor halk dorombolással feléledt a motor.

  Kigördültünk a mélygarázsból és elindultunk. Csendben ültünk, csak a rádióból szólt halkan a a zene, de ez nem kínos csend volt, hanem kellemes, barátságos

  Akkor szólalt meg először, amikor elértük Párizs szélét és lassított a tempón.

  - Merre szeretnél menni? Egy étterembe? Mert úgy is ebédidő van – tekintett előbb az órára majd rám, miközben egy piros lámpánál álltunk.

  - Hát, nem vagyok éppen úgy öltözve, hogy egy puccos étteremben múlassam az időt – néztem le a szaggatott végű rövidnadrágomra és a fekete toppomra.

  - Hát, ha te így gondolod…

  - De egy McDonald’s-ba beülhetünk attól – vetettem fel az ötletet, mert már éhes voltam egy kicsit.

  - Nem szeretem a tömeget – fintorgott mire meglepetten néztem rá.

  - De hát nektek nem kell beszédet tartani meg ilyenek?

  - De, kell, csak az a tömeg előtt van, nem benne – hangsúlyozta ki az előtt szót.

  - Ja, értem – bólintottam. – De van autós kikérő része, és utána elmehetünk egy parkba. De ha nem bírod a tömeget, akkor miért pont Disneyland? – kérdeztem mikor tovább indultunk, majd bemutattam egy utcába, hogy oda forduljon be a mekihez.

  - Hát, egyszer voltunk itt kiskoromban, és valahogy ez jutott eszembe amikor elszöktem – felelte, majd mikor rájött mit mondott elvörösödött én meg felkaptam a fejemet.

  - Mit csináltál?!

  - Hát igen… De hidd el, nem vagyok rá büszke.

  - Ohohoho, köze van a menyasszonyodhoz, mi? Itt fordulj jobbra – dőltem hátra, miközben megcsinálta, amit mondtam.

  - Részben – biccentett, majd beállt a meki autós részéhez.

 - Oké, na ezt kell majd elmesélned nekem a kaja mellett - mutattam rá, mire szomorúan visszamosolygott majd előrehajtott az ablakhoz.

  - Jó napot, mit adhatok – villantotta fel ezer wattos mosolyát a kiscsaj amint meglátta Haroldot, de rögtön kisebb lett az öröme mikor engem is észrevett mögötte.

  - Zsófi, te mit kérsz? – nézett rám, nem is törődve a lassan szétolvadó pincérlánnyal.

  - Bigmac menü kólával – intettem közömbösen, majd mikor Harold megütközve nézett rám továbbra is, rákérdeztem. – Mi van? Szeretek enni.

  - Jó, jó, semmi baj – nevette el magát majd továbbította az rendelésemet meg a sajátját majd a kiadóablakhoz irányította az autót. – Csak szokatlan, hogy egy lány ilyet kér.

  - Milyen emberekkel vagy te körülvéve? – hüledeztem.

  - Vegetáriánusokkal – adta meg az egyértelmű választ mire elfintorodtam.

  - Sose értettem, hogy lehet hús és egy kis műkaja nélkül élni.

  - Hát, ebben az egyben biztosan egyetértünk – vigyorgott tovább minek hatására nekem is egy kis mosoly kúszott az arcomra.

  - Legjobb dolog a hús és a csoki a világon – vettem át tőle az ételes zacskókat meg a két kólát, és miközben a kocsi belsejét megtöltötte a jellegzetes gyorskaja illat kigördültünk a McDonald’s mellől , és elnavigáltam Haroldot egy kevésbé ismert, de szép és békés parkhoz.

  - Tetszik – szálltunk ki az autóból a parkolóban, majd miután bezárta a kocsit besétáltunk a zöld területre.

  - Mm, imádom a természetet – szívtam egy nagy levegőt, majd a legközelebbi padot megcélozva elindultam. – Na, melyik az én zacsim?

  - Ez – nyújtotta át nekem az egyiket, majd leültünk a fák árnyékába.

  - Köszönöm – vettem el és kiszedtem a burger dobozát meg leraktam a kólámat a pad szélére.

  - Szóval – harapott bele a sajtburgerébe és a távolba nézett. - Mit szeretnél tudni?

  - Hm. Kezdjük a legelején. Hány éves vagy valójában?

  - Huszonhat.

  - Fiatalabbnak néztelek – kaptam be egy szál krumplit is.

  - Igen? Hát ez furcsa. Te mennyi idős vagy? Várj, tippelek! Őőő… Huszonhárom?

  - Majdnem. Huszonegy – mosolyodtam el

  - Oh, értem. És te hova valósi vagy? Mert különleges hangzású a neved. Még sose hallottam ilyet – nézett rám kíváncsian.

  - Ó, hát van egy kicsi ország Ausztria mellett, Magyarországnak hívják. A családommal onnan költöztünk ide jó pár éve, mert apám itt szerzett egy jól fizető állást.

  - Magyarország? Még sose hallottam róla – piszkálta ki az uborkáját, majd belecsomagolta egy szalvétába.

  - Nem szereted?

  - Mit? – nézett fel meglepetten mire a koszos, összegyűrt szemétre mutattam. – Ja, az uborkát? Nem, nem bírom – fintorodott el mosolyogva és megjelent egy gödröcske is a szája sarkában.

  - Ezt eddig nem is tudtam. De aranyos! – olvadtam el rögtön, mire értetlenül nézett rám. – A mosolygödröcskédet. Az annyira édes!

  - Ó, hát… Köszönöm – pirult el kicsit, mire jobban bepörögtem.

  - Na, jó, ezt most már hagyd abba, mert rád fogom itt vetni magamat, ami nem áll szándékomban, mivel neked jegyesed van – mutattam az arcára és zavaromban felnevettem. - Oké, khm, szóval. Gondolom, hogy nem a kedvenc témád, de akkor elmeséled, hogy mi van most körülötted?

   - Hát - forgatta a kezében a maradék burgert, láthatóan már nem esett jól neki. - Június elejére volt kiírva az esküvőnk napja. A menyasszonyomat hosszú évek óta ismerem, és kedvelem, de úgy érzem, hogy nem ő az igazi, viszont a szüleim nem szerették volna felbontatni a jegyességet, de én nem hagytam magamat. Mert hát mégis csak az én életemről van szó! Sajnálom szegény Hazelt, de sose tudnék rá páromként tekinteni, hiába venném el. De anyámék ezt nem értik meg, mivel velük is így volt annak idején, de ők nem ellenkeztek. Érted? - nézett rám szomorúan, de én csak döbbenten tudtam pislogni kettőt.

   - Na, várj! Téged most, a huszonegyedik században, kényszerházasságba akarnak... Kényszeríteni?  - nyögtem ki elképedve és felháborodva, de csak szótlanul biccentett és előre bámulva magába roskadt.

   - A szüleim egyik rossz tulajdonsága, hogy ezeket a régi szokásokat imádják - sóhajtott fel.

   - Harold... - kezdtem volna vigasztalni, de fintorogva a szavamba vágott.

   - Ez meg a másik. Imádják a régies neveket is, és ha minél több van belőle annál jobban örülnek.

   - Akkor a Harold William Dikerson nem is a teljes neved? - fogtam föl az információt.

   - Nem, még van vagy hat keresztnevem, de azokat nem szoktam használni. De a Haroldot sem szeretem. Annyi jó van az ilyen hosszú nevekben, hogy kedvedre válogathatod, hogy melyiket akarod használni - nevetett fel keserűen. - Úgyhogy hívj, kérlek, Willnek, jobban szeretem a hagyományosakat.

   - Értem, Will - mosolyodtam el halványan és ezzel megtörtem a komor hangulatot. Hálásan visszavigyorgott rám, majd hátradőlt a padon, és néhány percnyi csend alatt megettük a kihűlt mekis kajánk maradékát.

   - És neked? Milyen a családod? Biztos jobbak, mint az én szüleim. Ne hidd azt, hogy nem szeretem őket, mert megtettek mindig mindent értem. Csak hát a szokásaik - fintorodott el kicsit, de utána rám mosolygott várva, hogy meséljek én is.

   - Hát én csak a szüleimmel lakom itt, Párizsban már egy jó ideje, de mindkét nagyszülőm Magyarországon élnek. Néha elmegyünk hozzájuk ünnepekkor. Karácsony, szülinap meg ilyenek.

   - Szeretsz náluk lenni? - kérdezte, mire elmosolyodtam.

   - Persze. Rengeteg emlékem fűződik hozzájuk. Kiskoromban sok időt töltöttem mind a pesti, mind a debreceni nagyszüleimnél. 

   - Testvéred nincs? 

  - Egy se. De sajnálom, szerintem ha lenne jól meglennénk - dőltem hátra a padon és a nap felé tartottam az arcomat. - És neked? 

   - Van pár. Én vagyok a legidősebb, de van egy három évvel fiatalabb öcsém, utána jön egy húg, majd egy ikerpár. 

   - Öt gyerek? Te jó ég, a szüleitek hogy bírtak veletek? - kerekedtek el a szemeim.

  - Mint általában, minket is dajkák neveltek leginkább, de sok időt töltöttünk együtt a szüleinkkel. Már ahogy az idejük engedte.

   Ezt el sem tudtam gondolni, hogy milyen lehet az, ha nem vagy folyton a szüleiddel, hanem dajkák vesznek körül. Egy biztos volt, belőlem nem lett volna jó nemes. Én túl lázadó természetű lettem volna hozzá. 

   Még jó darabig ültünk a csendes parkban és semmiségekről beszélgettünk csak, hol a családunkról, hol a gyerekkorunkról, álmainkról és hobbijainkról. Csupa átlag dolgokról, és úgy láttam, hogy Willnek jól esik ez. Ki tudja mióta nem beszélgetett senkivel rendesen.

   Már bőven a délutánban jártunk amikor visszafele indultunk.. Ugyanúgy kellemes csendben tettük meg az utat, kibeszéltük már magunkat a parkban. 

   Legközelebb a hotel parkolójában szólalt meg Will.

   - Köszönöm, hogy ma nem küldtél el a pokolba, amiért minden szó nélkül elraboltak - villantott rám egy hálás mosolyt.

  - Ugyan, ha legközelebb is beszélgetni akarsz csak hívj fel - mosolyogtam vissza, majd  miután telefonszámot cseréltünk elköszöntünk egymástól és különváltunk. Ő a hotel felé vette az irányt, én pedig a szállásom felé indultam meg.

   Elsőként betértem a konyhába, és megköszöntem személyesen Olivernek, hogy elengedett, pluszba megígértettem vele, hogy a tudtomon kívül sose fog idegenekkel elengedni.
   - Hát de előhozakodott a hercegi jelzőjével, csak nem fogom megtagadni a kérdését - nézett rám, mire megráztam a fejem.
   - Tudom, elmondta, de érti a bajom. Szóval csak annyit kérek, hogy ha legközelebb elakarna kérni engem, akkor ne engedélyezze, Ha netalántán fenyegetőzne és kérkedne a hercegségével, csak szóljon nekem, én majd megoldom - mosolyogtam rá.
   - Rendben van, nekem se nagyon tetszett, hogy elviszik egy dolgozómat, de hát tényleg nem tehettem semmit ez ellen. De örülök, hogy végül semmi kellemetlenséget nem okozott neked - mosolygott vissza, majd elköszöntünk egymástól.
   Amikor kiléptem az ajtón, legnagyobb meglepetésemre, James fogadott.
   - Jé, szia! - köszöntem visszafogottan, mivel továbbra sem tudtam, hogy mi baja volt korábban.
   - Sokára értél vissza - mondta hűvösen, felvont szemöldökkel.
   - Baj talán? Tudtommal felnőtt nő vagyok, azt teszek amit akarok - csattant az éles válaszom rögtön. - És nem vagy az anyám vagy a bátyám, hogy felelősségre vonhass miatta!
    - Ne gondolt, hogy annak hiszem magam!
   - Akkor meg mit vagy felháborodva? Hm? - estem neki mire csak kinyitotta a száját, de válaszolni meg nem tudott, csak dühösen legyintett egyet és elviharzott előlem.
    - Egek, milyen emberekkel vagyok körülvéve! - csóváltam meg a fejemet és elindultam James után.

Ui: Ha valaki eljutott ide, és érdekli, akkor megnézhetitek Willt, hogy én hogy képzeltem el a szereplő

Kilenc

Soksok kihagyás után itt vagyok :3 remélem meg tudtuk bocsájtani, szeretném én is befejezni ezt a történetet

Nem úgy járni mint a Wolfossal...

Nem olyan hosszú mint az előző (amit majd kettő bejegyzésbe szétszedek) de fejii :D

Szóval jó olvasást ^^

Ui.: Most, miután tanultam franciát, sajnálom szegény Zsófit, hogy milyen helyre küldtem :D

   Miután visszatértem a szobánkba megpróbáltam csendben feltúrni Kriszta szekrényét és megtalálni a munkaruháját. Miután a keresett darabokkal feltápászkodtam és magamra ráncigáltam visszaindultam.

  Reménykedtem, hogy senkivel nem fogok még találkozni, mivel még elég sok idő volt hátra a reggelizésből. Végigsettenkedtem a folyosókon, és csak akkor lélegeztem fel, amikor újra Violetta irodájában álltam.

    - Kicsit feszesebben áll rajtad, mint kéne - mért végig szakértő szemmel -, de nem annyira durván. Jó lesz ez is! 

   - Kösz - feszengtem kényelmetlenül, és a szoknya alját húzogattam idegességemben. - Megtudhatom, hogy mit kell majd csinálnom?

   - Hogyne! - bólintott, majd miután megkerülte az asztalát velem szemben felült rá. - Mivel nem tudom, hogy mennyi gyakorlatod van ezen a téren...

   - Semennyi - biccentettem, mire elmosolyodott.

   - Ezért téged csak a végső esetben fogunk bedobni, ha a többieknek dolga van. Renden?

   - Igen, és köszönöm - válaszoltam. Az a gondolat hogy lehet, nem is kellek majd nekik, és hogy csak a biztonság okából vagyok itt, teljesen megnyugtatott. Még a lényeges dolgokat magyarázta nekem lassan megtelt zsibongással az ajtó mögötti gyülekező.

   - Akkor minden érthető? - kérdezte Violetta utoljára, mire bólintottam. - Rendben, akkor gyere, bemutatlak a többieknek - fogta meg a kezem, és kiléptünk az ajtón.

   Elég sokan ácsorogtak nevetgélve, fiúk lányok egyaránt, de amint becsukódott mögöttünk az ajtó mindenki elhalkult és engem kezdtek el méregetni kíváncsi tekintettel.

   - Sziasztok! Már befutott pár kérés, szóval mindjárt kezdhettek, csak annyit szerettem volna, hogy ő itt Zsófi, Kriszta helyett fog ma beugorni, mivel ő gyengélkedik. Szeretném, ha segítenétek, neki akármi problémája van. Rendben? - nézett körbe kedves mosollyal, majd a bólogatásokat látva elküldte őket a dolgukra, csak engem, és egy Esther nevű, már idősebbnek tűnő nőt marasztalt ott.

   - Esther, rád szeretném bízni mára Zsófit. Őt csak akkor kéne elküldeni, mikor nagyon nagy szükség van rá, mert nem tudja, hogy mit kell csinálni. És ha feladat is van, akkor csak annyi kéne, hogy törölközőt vinni, vagy valami ilyesmi, rendben? - kérlelte szépen Violetta a fekete, kontyolt hajú nőt.

   - Értem - biccentet kedvesen, majd megragadta a karom és maga után húzott. - Szóval, Zsófi?

   - Igen - válaszoltam miközben bementem mögötte a mosókonyhába.

   - Örülök, hogy találkoztunk! Én Esther vagyok, mint már hallottad, és itt szoktam lenni, a mosodában. Itt szoktuk az ágyneműket és törölközőket, meg a többi dolgot kimosni, de gondolom ez egyértelmű - kacagott fel mire én is elmosolyodtam. Ez a nő elbűvölő volt a maga módján. Alacsony volt és gömbölyded, de mintha ebből fakadt volna valamiféle sajátos báj.

   - Szerintem te maradj itt velem, és esetleg segíthetsz, míg nem jön valami hívás ahova menned kell, jó?

   - Oké - vontam vállat és letelepedtem egy székre, míg Esther tovább magyarázott

  A nap része nyugisan telt, csak a tiszta holmikat szedegettem ki a gépekből, és már majdnem vége volt a munkaidőnek, amikor Violetta toppant be az ajtón.

  - Zsófi! Tudom, hogy már nincs sok idő hátra, de pont most jött egy kérés, és mindenkinek dolga van most. Nem baj akkor? - nézett rám kétségbeesetten mire megtöröltem a kezemet és bólintottam.

  - Nyugi, nem halok bele - mosolyogtam rá, majd utána mentem.

  - A háromszáz-negyvenkettes szobába kell vinned új törölközőket. Itt vannak - nyomott kezembe egy kis kosarat, benne vagy négy fehér, bolyhos, szépen az élére állított törölközővel. - A lényeg az, hogy kopogsz, megvárod, még kinyitja az ajtót, vagy kiszól, hogy menj be. Bemész, köszönsz, csinálsz egy kis pukedlit - mutatta meg gyorsan -, majd elmész a fürdőbe, kirakod őket a kád szélére, elköszönsz ugyan úgy, és visszajössz. Érthető?

  - Három-negyvenkettő, kopogok, bemegyek, köszönök, fürdőbe le, elköszönök vissza - soroltam, mire mosolyogva bólintott. 

  - Igen. 

  - És hogy jutok el oda?

 - Az ajtót megmutatom, ott végigmész, fel a lépcsőn, találsz majd az emeleten egy liftet, azzal felmész a harmadik emeltre. Ennyi az egész.

  - Mindent értek - igazítottam meg a szoknyámat fél kézzel, majd elindultam afelé az ajtó felé, amire Violetta mutatott.

  Végigsiettem a folyosón, feltrappoltam a lépcsőn, majd egy következő, de rövidebb folyosó végén megálltam a liftnél. Megnyomtam a hívó gombot, és míg vártam a hajammal szenvedtem, mert hát azért, mégis jó lenne, ha állna valahogy. 

Mikor kinyílt az ajtó kiszállt három lány és rám mosolyogtak, amikor elléptünk egymás mellett. Megnyomtam a hármas gombot, majd lassan bezárult előttem az ajtó, és éreztem a hasam tájékán a sajátos húzó érzést, amikor elindultam felfele.

  Amikor kiszálltam tátva maradt a szám. 

  Láttam én már egyes részeit a szállónak, de ilyen szép helyen sosem jártam. Halványkék színben pompázott a folyosó, amire a hófehér ajtók nyíltak arany számokkal, a kirakott fotelek aranyozott részein megcsillant a fény, a virágok kellemes illattal árasztották el az egész helyiséget, a lámpák gyönyörű kristálykinézetű üveggel voltak megtéve, ami ezernyi fénypászmára törte szét a sugarakat.

  Miután kicsodálkoztam magam elindultam, hogy megkeressem a szobát. Útközben rájöttem, hogy egyik oldalon a páros, másikon a páratlan számosok vannak, így egy kicsit egyszerűbb volt. Néhány ajtó mögül gyerekkacagás és tévé zaja, máshonnan meghitt zene és lágy beszélgetés hangjai szűrődtek ki. Az egész légkörben nyugodtság és boldogság terjengett, amitől akaratlanul is elégedett mosoly kúszott az arcomra.

  - Nem igaz, hogy nincs három-negyvenkettes szoba - mérgelődtem, amikor még mindig nem találtam meg. - Mi ez? Szörny Rt,, hogy eltűnt az ajtó? - léptem át párat és mikor megálltam a megfelelő előtt, felsóhajtottam. - Itt az idő, hogy megtudjam, képes lennék-e erre a munkára.

   Kétszer kopogtam, majd amikor harmadjára már azt mérlegeltem magamban, hogy mennyire rossz ötlet megcsapkodni az ajtót kinyílt előttem. 

   - Jó napot, a kért törölközőket hoztam meg! - pukedliztem egyet, miközben éreztem, hogy az arcomba kúszott a vér.

"Miért bámul ennyire? És az istennek, engedjen már be!" - mérgelődtem magamban, aztán úgy voltam vele, hogy ha már ő megteheti, akkor már én is, hátha attól magához térne.

  Barna, kicsit hosszú, sűrű haj, markáns arc, meleg szürke szemek éjfekete szempillákkal. Pár napos borosta fedte be az állát, de neki még jól is állt, csak még vonzóbbá tette a külsejét.

Felsőtestén nem viselt semmit, kivéve a köntöst, ami szabadon hagyta széles mellkasát és kellő halványan felsejlő hasizmait. Egy konkrét Adonisz huszonöt évesen, a sajátosságaival, már csak a saját istennője hiányzott mellőle, de ő biztos a hálóban foglalta el magát. 

  - Igen, köszönöm - szólalt meg végre rekedten, mintha egy ideje nem beszélt volna senkihez én meg eloldalaztam mellette, vigyázva, nehogy hozzáérjek, mivel továbbra is ott állt az ajtóban, és csak a fejével fordult utánam.

   Miután fellélegeztem, csak akkor tudatosult bennem, hogy ez nem csak egy szobából és kicsi fürdőből álló rész, hanem egy lakosztály nappalival, bárral, csodálatos kilátással, minden bizonnyal hatalmas hálóval és luxus fürdővel. 

   Gyönyörű, halvány krém és gyöngyház színek uralták a nappalit, és csodálatos képet alkotott azzal a pár mély bordó kanapéval és díszekkel, amik ízlésesen el voltak rendezve.

   Amikor megfordultam, mintha egy erkélyajtót is láttam volna, de nem voltam benne biztos.

  - Megkérdezhetem, hogy merre találom a fürdőt? - kérdeztem udvariasan angolul, miközben próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy továbbra is  bámul az ajtófélfának dőlve összefont karokkal. 

"Istenem, milyen bicepszek!" - indultak meg bennem a női hormonok, mire muszáj volt fegyelmeznem magam. Én nem szoktam eldobni az agyam egy jó pasi láttán! James miatt sem volt semmi. Csak mert nem láttad még félmeztelenül! - kötött belém a lelki énem, de gyorsan elhessegettem mind ezeket a gondolatokat, mind az említett fantáziaképet Jamesről, egyrészt azért, mert a munkára kellett figyelnem, másrészt pedig, mert én ki nem állhattam Jamest. 

   A férfi felvont szemöldökkel meredt rám mire még jobban elpirultam. Valószínűleg válaszolt a kérdésemre, míg én a gondolataimba mélyedtem, de a becsületem nem vitt rá arra, hogy még egyszer megkérdezzem. Pukedliztem még egyet, és találomra bementem az egyik ajtón. 

   Egyenesen a hálóba léptem, aminek a közepén egy hatalmas baldachinos ágy terpeszkedett kellemes sárga ágytakarókkal, a falak is a sárga egy másik árnyalatában tündököltek csak úgy, mint a képek a falon. A szekrények lakkozott fehérséggel csillogtak az ablakon át beáradó fényben. Az összképet csak a szétdobált ruhaneműk torzították el, és sehol nem volt egy istennő szerűség, mint azt elsőnek gondoltam. A ruhamennyiség alapján a srác egyedül volt itt.

  Mikor meghallottam a lépteit közeledni a szoba felé gyorsan bementem az innen nyíló fürdőbe és leraktam a törölközőket. 

  Természetesen itt is minden gyönyörűen nézett ki, fehérben és aranyban csillogott minden. Miután végeztem megfordultam, hogy visszamenjek, de legnagyobb megrökönyödésemre az Adonisz teljes egészében betöltve az ajtót támaszkodott a félfának és a változatosság kedvéért engem bámult.

    Ismét.

   - Elnézést, de... Kiengedne? - tettem fel a kérdést udvariasan egy apró mosoly kíséretében, abban reménykedve, hogy hátha be fog válni.

   - Természetesen. De egy feltétellel - emelte meg a kezét, amikor megindultam.

   - Mit szeretne? - torpantam meg miközben próbáltam minél kedvesebb és nyájasabb hangot megütni.

   - A telefonszámodat.

   - Ez most komoly? - rántottam a hajam tövéig a szemöldökeimet hitetlenkedve, mire megrázta a fejét. - Már elnézést, de a munkaköri leírásomban ez nem szerepel - mondtam, és reméltem, hogy tényleg nincs ilyen benne, mivel fogalmam sem volt, hogy ilyenkor mi a teendőnk. Biztos van olyan paragrafus, hogy a vendéggel nem kacérkodunk vagy valami ilyesmi.

   - Márpedig csak akkor mehetsz el innen - vonta fel ő is kihívóan a fél szemöldökét mire éreztem, hogy kezdek bedühödni.

   - Szeretnélek megkérni, hogy állj félre - szedtem össze az utolsó morzsányi türelmemet, és az ő érdekében reménykedtem benne, hogy hallgat rám. - És mielőtt akármit is akar csinálni velem, elmondom, hogy tanultam önvédelmet pár éven át...

   - Húha, micsoda mérges cica. Hát jó, akkor nem kérek semmit tőled, de ne várd, hogy nem fogom megtudni a neved és a számodat - lökte el magát az ajtóból, majd eltűnt a szemem elől.

   - Ugyan, mégis honnan tudná meg a számom? Max akkor tehetné meg, ha a királyi  családból származna - morogtam magamnak miközben felkaptam a kosarat és sietve elhagytam a lakosztályt. Szerencsére nem találkoztam a zaklatómmal, de biztos csak azért, mert ő így akarta.

  - Miért kell minden jól kinéző férfinak egyben egy tahónak is lennie? - dohogtam magamban miközben elcsíptem a lefele induló liftet. Most mindegyik szinten beszálltak emberek így mire leértünk tele volt a fülke.

A vidáman csacsogó lányok után battyogtam vissza ahol Violetta várt aggodalmas arccal.

   - Hála az égnek. annyi ideig oda voltál, hogy nem tudtam elképzelni, hogy mi történt veled - kapta el a kezemet és behúzott az irodájába.

   - Nekem nem lett volna semmi bajom, max a pasinak, akihez felküldtél - rántottam meg a vállamat mire a főnökasszony lesápadt kicsit.

  - Mond, ugye nem voltál goromba vele? 

  - Nem tudom, mi számít itt annak - húztam el a számat. A jókedvem, mint egy fürge pillangó, elillant.

  - Az, ami a pincéreknél is - vágta rá egy kicsi gondolkodás után.

  - Akkor egy kicsit voltam az vele - sziszegtem szégyenlős dühömbe. - De ez miért érdekel annyira? Hisz csak egy vendég.

  - Még ha csak az volna! Te nem ismerted fel? - meredt rám kérdőn mire megráztam a fejem. - Nem szoktál újságot olvasni?

  - Meg tudom még ma, hogy ki ő, vagy tovább kérdezgetsz? - nevettem el magam mire egy kicsit ő is elmosolyodott.

  - Zsófi. ő az angol királynő másod unokatestvérének a fia. Harold William Dikerson.

  Utálom, hogy szinte mindig igazam van. Tényleg ki tudja deríteni a számomat.

Nyolc /második rész/

 - Hát - szívtam bele az útközben vett jégkásámba -, tizenéves koromban kissé önmagamnak való gyerek voltam. Tudod, az a befordulós, "engem senki sem ért meg" fajta. Most már csak nevetni tudok rajta, de akkor komolynak éreztem magam. Sokat sétáltam a legelején, magányosan, üvöltő zenével a fülemben és akkor találtam erre - döntöttem hátra a fejemet, és hagytam, hogy megfürödhessen a napfényben.

  - Vagdostad is magad? - hallottam James tűnődő hangját, de nem nyitottam ki a szememet és nem néztem rá.

  - Nem, akkoriban nem volt nagy divat, az csak a mostani tiniknél menő. Meg nem is süllyedtem olyan mélyre sose. Az csak felszínes dühöngés volt az elköltözés, és a régi közegből való kiszakítás miatt. Csak az volt az egész. Dühöngés.

   - Hm...- hümmögött, mire fél szemmel rápislantottam és elkaptam a pillantását.

   - Mi van?

   - Semmi, semmi - legyintett.

  Az elkövetkező pár percben csendben voltunk, csak a part szélének csapódó víz meg a mögöttünk elhúzó autók és gyalogló embercsoportok zaja hallatszott. Meghitt volt az egész, amit végül James tört meg azzal, hogy ideje visszafele mennünk, ha nem akarom, hogy itt maradjak.

  - Vagy jöhetsz velem is - nézett rám kacéran és kihívóan, de a szemében ott volt az is, hogy tudja, hogy nem merek beleegyezni. Nos, itt az ideje meglepni.

  - Jó, megyek veled, ha van pót bukósisakod - mutattam a kezében lévőre, amit egészen eddig magával hurcolt.

   - Van - felelte és próbálta elrejteni az arcáról az elképedést, amit a beleegyezésem váltott ki.

   - Szuper. Akkor merre kell menni? - pattantam fel és előre tuszkoltam, hogy mutassa az utat.

   - És hogyan tettél szert egy motorra, és hogy jöttél azzal? - érdeklődtem séta közben.

   - Egyik unokatestvérem itt lakik, és az övé, de sose használta, ezért amikor megkérdeztem, gondolkodás nélkül ideadta.  Amikor meg idejöttem a felvétel miatt megkérdeztem, és azt mondták, hogy lehet. Ennyi az egész - vont vállat.

   - Aha. És mióta motorozol? - rántottam egyet a táskámon majd zsebre tettem az egyik kezemet.

   - Hat éve, de mindig is akartam - mosolyodott el én pedig megkönnyebbültem. Legalább tapasztalt vezető.

Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy honnan jön ez a szenvedély válaszolt a kimondatlan gondolatomra.

  - Apám is motorozott, s annyira megszerette, hogy a végén oktatni is kezdte. Engem is ő tanított, de nem nála raktam le a vizsgámat. Mára már visszavonult, és csak a boltba megy motorral, de neki elég is ez már.

  - Akkor ez családban maradt - mosolyodtam el én is miközben lementünk egy süllyesztett parkolóba.

  - Ja. Kérdezhetek valamit?

  - Mintha nem azt csináltad volna egész nap...

  - Oké - felelte ügyet sem vetve a megjegyzésemre. - Te alapból minden pasival ilyen elutasító vagy, vagy csak én érdemeltem ki ezt? - kérdezte mire elbotlottam a lábamban és majdnem hasra estem a meglepődöttségtől, majd hálát adtam a parkolóban derengő félhomályban, amiért nem engedte láttatni, hogy lángolni kezdett az arcom.

  - Ömm... Izé.. Szóval - makogtam össze-vissza és halogattam a választ. James egy darabig rám bámult majd megállt, én meg nem vettem észre, és egyenesen nekimentem valaminek majd a lendülettől felborultam volna a dologgal együtt, ha James nem kapott volna el egyik kezével a derekamnál, a másikkal meg a kemény valamit.

   - Basszus, Zsófi - rántott vissza álló helyzetbe. - Majdnem összetörted a motort! - morgolódott, nekem meg leesett, hogy most hallottam először a nevemet. Bizsergető érzés töltötte meg a gyomrom mire még jobban elvörösödtem.

  - Bocs- motyogtam és közben örültem, hogy ezzel eltereltem a figyelmét a kérdésről.

  - Mindegy, remélem nem csikaródott meg. Na, figyelj. Itt egy bukó és egy kabát - nyújtotta át a két dolgot a motor hátsó részéből miután stabilan visszaállította azt.

  - Minek a kabát? - forgattam a kezeim között a kicsit nagynak tűnő darabot.

  - Hogy ne fagyj meg a menetszélben.

  - Aha... - vettem fel a bőrkabátot és megmozgattam benne a kezeimet. - Fura.

  - Csak meg kell szokni - vetett rám egy pillantást majd felkapta a sajátját és fejébe nyomta a bukósisakját, míg én idegenül forgattam a kezemben a sima piros színű bukót mire felsóhajtott. - Sose ültél motoron ugye?

  - Ja - feleltem zavartan majd átadtam a kinyújtott kezébe, hogy segítsen felvenni. - Várj, kiengedem a hajamat, meg küldök egy üzenetet Gisellenek hogy ne várjanak rám! - állítottam meg és kirántottam a hajgumit a kisimított hajamból majd megírtam az SMS-t.

  Ügyes kézzel rányomta a fejemre, megvárta, míg kisimítottam a hajamat az arcomból majd bekattintotta a kapcsot az állam alatt.

  - Azt az eget, ez nagyon meleg - forgolódtam vele és tompán hallottam a saját hangom.

  - Az, de menet közben pont jó - szűrődött át James mondanivalója.

  Ő már fenn ült a motoron és intett, hogy én is szálljak fel mögé. Nehéznek érezve a fejemet imbolyogtam hozzá és próbáltam felmászni mögé. Miután sikeresen elhelyezkedtem az ülésen hátranyúlva megragadta a karomat és maga köré fonta. A meglepettségtől megdermedtem, amikor közel kerültem a hátához és bábként hagytam, hogy húzogasson, majd miután a zsebeibe dugta a kezemet hátrafordította a fejét.

  - Itt kapaszkodj jó erősen, és nem, nem azt akarom, hogy letaperolj, csak azt szeretném, hogy amikor megérkezünk tudd használni az ujjaidat, mivel kesztyűt sem tudok adni.

   - Aha - feleltem égő fejjel remélve, hogy hallotta, de miután megéreztem, hogy remegni kezd alattam a motor gondoltam, hogy eljutottak hozzá a hangok. Szorosabbra fontam körülötte a karom, amikor elindultunk és nekidöntöttem a fejemet a hátának. Éreztem, hogy megrázkódik, de nem tudtam dűlőre jutni abban, hogy kinevetett vagy csak a motor rázta.

  Fény ömlött végig rajtunk, amikor kigördültünk a parkolóból és egy kicsit gyorsabbra vette az iramot. Ijesztő volt a tudat, hogy gyorsan megyünk, és nincs, mi védjen úgy, mint egy autó váza, de egyben felemelő érzés volt, ahogy szabadon ültünk és olyan érzésem volt, hogy senki sem állhat az utunkban. Néztem a mellettünk elsuhanó tájat és járműveket, elvesztem az összemosódó fák látványában, amik eszeveszett gyorsaságban tűntek el és váltották egymást.

És nem olyan volt, mint a filmekben, hogy belesimulsz az előtted ülő titkos szívszerelmed hátába és beszívod az illatát és baromi boldog vagy, ugyanis a bazinagy bukósisak megakadályozza az egész illatos dolgot, és bár hozzátapadsz a hátához, de csak azért, hogy kevésbé érjen a menetszél és hogy le ne repülj mögüle. De azért így is van egyfajta adrenalin lökete.

   Egy idő után már nem is figyeltem semmire, csak bambultam az utat, s csak akkor eszméltem fel, amikor lassítottunk majd megállt a motor a szállónk mellett. Elgémberedve kászálódtam le a nyugvó nap fényében.

  - Na, milyen volt? - rántotta le a fejéről a sisakot és kipirult arccal vigyorgott rám.

  - Hát... - halogattam a választ miközben megpróbáltam leszedni magamról a saját bukómat, majd mikor James mellém lépett, hogy segítsen s én ellazulva hagytam neki. - Nem az én világom.

  - Hogy nem lehet, ezt nem szereti - húzta le a fejemről majd mosolyogva meredt a kócos hajzatomra.

  - A te szempontodból lehet, hogy jó, nekem nem volt annyira élvezetes. Egyszer kipróbáltam és ennyi - vontam vállat és kipróbáltam az ujjaimmal fésülni.

  - Á, csak egyszer próbáld ki sofőrként és beleszerelmesedsz- bólogatott sokat tudóan én meg ráhagytam, had okoskodjon, kezébe nyomtam a kabátot is és őt hátrahagyva bebaktattam az ajtón.

  Nem sokat kellett arra várnom, hogy Giselle és Kriszta lerohanjanak az ajtóban és visongva kérdezősködni.

   - Nyugi, gyertek a szobába majd ott mindet elmondok, jó? - nevettem rajtuk, mire csoportosan elindultunk az alvóhelyünkhöz.

   Miközben átöltöztem és megfésülködtem elmeséltem mindent, ami aznap történt, ők meg vigyorogva hallgatták végig, majd mikor befejeztem egyetértő mosolyt váltottak.

   - Mi ez a sunyi vigyor? - méregettem őket kérdőn mire csak megrázták a fejüket.

  - Majd egyszer megtudod! - intettek le vidáman és utána ők kezdték mesélni, hogy mi történt velük aznap.

   Hétfőn a vasárnapi henyélés után frissen ébredten, és vidáman hallgattam, ahogy Kriszta a randijukat szervezi a reggeli közben.

   - Egy teljes listád van? - harapott a bagettjébe Giselle és a szőke lány előtt fekvő lapra mutatott.

   - Hát, nem egészen, csak... emlékeztető? - harapta be a száját szégyenlősen.

   - Jó hosszú - szívta tovább a vérét Giselle mire közbeszóltam.

   - Kriszta nyugi, csak ugrat! - intettem feléjük a vajazó késsel mire megkönnyebbült, Giselle meg játékosan rám öltötte a nyelvét. 

  - Na és mi van veled meg Jamesszel? - csapott le rögtön rám a reggeli kötekedős kedvében levő barátnőm.

  - Semmi, mi lenne? - hárítottam faarccal mire bosszúsan felsóhajtott.

 - Nem is tudom, például beszélgettetek-e vagy valami? - forgatta a szemeit Giselle, Kriszta meg egyetértően bólogatott mellette.

  - És szerinted mikor jutott volna erre időm? Vasárnap egész nap veled voltam - mutattam rá a tényekre.

  - De nem minden egyes percben.

  - Amikor nem veletek voltam akkor a többiekkel. Tudod, Christopherrel, Annabellel meg a többiek.

  Erre csak rosszallóan hümmögött egy sort, majd az evés végéig nem is nagyon beszéltünk többet. Amikor befejeztük elköszöntünk Krisztától, aki izgatottan indult Marcus keresésére, mi meg elindultunk, hogy átöltözzünk és menjünk dolgozni. A szokásosnál kevesebben voltak így lassabb, és kényelmesebb tempóban fojt a felszolgálás. A köztes időkben cseverésztünk a többiekkel meg nevetgéltünk.

  James a pénteki nap óta került én meg nem értettem, hogy miért, de sajnos mikor beszélni akartam vele akkor pont kész lett a rendelésem, és mire visszaértem ő eltűnt. Innentől kezdve mindig elkerültük egymást.

   A nap végén Gisellel beszélgettem, amikor hazaértek a mai kimenősök. Fürkésztük a soraikat, hogy majd Krisztát kiszedjük és zaklassuk azzal, hogy meséljen el mindent, de akármennyire is meresztgettük a szemünket nem láttuk sem a lányt sem pedig Marcust.

  - Szerinted mi van most? - néztem a mellettem ülő Gisellere mire megrázta a fejét.

  - Passzolok. Felhívom Krisztát, hogy hol a francban vannak - kapta elő a telefonját majd tárcsázta a számát. Háromszor hívta újra majd lemondóan sóhajtott.

  - Remélem nem esett baja - harapdáltam a számat gondterhelten.

  - Csak nem. Más nem, Marcus vigyáz rá... 

  - Reméljük - hagytam rá. Próbáltunk még beszélgetni egy kicsit, de az egészből az lett, hogy magunk elé meredve gondolkodtunk, hogy merre lehetnek Krisztáék.

  Tíz óra környékén elbúcsúztunk egymástól és visszavonultunk a szobánkban, miközben továbbra sem volt semmi hírünk a szerelmesekről, sőt, még Marcus társasága sem került vissza.

  Már tizenegy körül járt az idő mikor lezuhanyozva feküdtem az ágyamon, ölemben a laptoppal és az egyik koleszos barátnőmmel chateltem amikor kopogtattak. 

  A gépet félrerakva felpattantam és az ajtóhoz siettem. Gondolkodás nélkül kitártam mire Kriszta borult a nyakamba alkoholgőzzel körbevéve.

  - Te jó ég, mi történt vele? - néztem le a nem kicsit elázott szőkeségre majd vissza fel az ajtóban álló józanabbnak tűnő Marcusra.

  - Úgy gondolta, hogy bírja a piát - válaszolta fáradt hangon. - Csak kiderült, hogy nem annyira, mint szeretné.

  - Ezért hagytad, hogy elázzon - néztem rá szemrehányóan mire védekezően felemelte a kezeit.

  - Mire rájöttem, hogy sok lesz, már nem tudtam megállítani.

  - Mindegy már - sóhajtottam fel. - Mivel jöttetek haza?

  - Taxival.

  - Mindenki? - támogattam el ittas barátnőmet az ágyához miközben bólogatva hallgattam vihogva elhadart mondanivalóját.

  - Igen. Rendben lesztek? - kérdezte aggodalmasan mire intettem, hogy igen. - Akkor  jó éjt.

  - Jó éjt - köszöntem el, majd miután bezárta az ajtót nekiálltam, hogy levetkőztessem Krisztát. Miután ráhúztam egy tiszta pólót a fürdőből kihoztam egy vödröt és az ágya mellé tettem, hogy ha reggel szüksége lesz rá ne keljen elszenvednie magát a fürdőig. Még kikészítettem neki egy üveg vizet mellé egy doboz aszpirint, majd miután megbizonyosodtam arról, hogy alszik lekapcsoltam a lámpát és én is lefeküdtem.

  

  Másnap reggel hangosan csörgött a Kriszta telefonján beállított ébresztő. Én már éberen ültem felöltözve az ágyon mikor a másik ágyból hatalmas nyöszörgések közepette előbukkant egy kéz és a telefon után tapogatózott. Mikor megtalálta morogva kezdte csapkodni az érintőképernyőt remélve, hogy valamikor kikapcsolja. A harmadik csapásra sikerült neki, majd kócosan és halálsápadtan felült az ágyában.

  - Reggelt! - vigyorogtam rá pontosan tudva, hogy hogy érzi magát. 

  - Rgelt - morogta vissza rekedten majd a tekintete megakadt a gyógyszeren, amit rögtön bevett.

  - Gondolom nem vagy munka kész - néztem rá jókedvűen mire nyűgösen visszahúzta a fejére a takaróját. - Ezt igennek veszem. Megyek és megkeresem a főnöködet. Hogy is hívják? Violetta, ugye?

   - Ja - nyögte.

  Kisiettem a szobából és bementem az ebédlőbe. Gyorsan megkerestem a szememmel Gisellet, majd mikor rátaláltam odasiettem hozzá. Gyorsan felvázoltam Kriszta helyzetét és állapotát, majd egy pirítós társaságában elhagytam a zsibongó termet, hogy Violetta keresésére induljak. 

  Bementem azon az ajtón ahol a takarítóknak beosztottak szoktak menni. Egy sima folyosóra jutottam, ami egyenesen haladt előre a halványlila falak között.

Végigballagtam a végéig ahol egy újabb ajtóval kerültem szembe. Mikor kinyitottam egy kerek helyiségben találtam magam, az egyik felét szekrények és takarítószeres polcok foglalták el, az én felemen pedig további három ajtó. Találomra benyitottam a hozzám közelebbibe mire elém tárult egy mosó és szárítógépekkel berendezett mosókonyha. A második mögött egy folyosó nyílt, több mellékfolyosóval és a végén lépcsővel, míg végül a negyedik ajtónál megtaláltam azt, amit kerestem.

  Az ajtó egy kis irodába nyílt, a mahagóni íróasztal mögött pedig egy fiatal, barna hajú nő ült, aki a belépésemre felnézett.

  - Elnézést, ön Violetta? - kérdeztem barátságos mosollyal mire bólintott.

  - Miben segíthetek?

  - Én Kriszta barátnője vagyok... Tudja, hosszú szőke hajú - néztem rá kérdőn, majd a biccentése után fojtattam. - Nem érzi magát túl jól, így én csak azért jöttem, hogy jelezzem, ma nem tud dolgozni.

   - Ajjaj, az bizony nagy gond - csapta össze gondterhelten a kezeit Violetta. - Szükség van minden egyes beosztottra. Maga nem tudna beállni a helyére? A ruhái biztos jók lennének rá. - mért végig gyorsan, míg én tátott szájjal meredtem rá.

  - Hogy én? Hát nincs valami nagy tapasztalatom ezen a téren.

  - Nem baj, magát akkor csak a legvésőbb esetben fogjuk kiküldeni. Kérem, tényleg szükség van mindenkire - nézett rám könyörgően mire felsóhajtottam.

   - Rendben, akkor nemsokára visszajövök felöltözve.

   - Köszönöm! - csapta megint össze a kezeit vidáman Violetta, én meg fejcsóválva visszaindultam. 

  Mibe kevertem már megint magam?

Nyolc /első rész/

Üdv kedves olvasók!

Igen, még itt vagyok, még élek és írok. Tudom, hogy rég volt friss, de azért, mert küszködök mostanság egy kicsit vele, ezt a részt is végig írtam mióta nem volt új.

Remélem még vagytok annyira lelkesek és aranyosak, hogy továbbra is olvastok engem :3

És a sok várakozást remélem kiigazítja z a tény, hogy ez a rész 11 oldalnyi lett a Wordben.

Jó olvasást :)

   Másnap reggel kicsit fáradtan, de jókedvűen válogattam a reggelinek kitett gyümölcsök között, majd miután kivettem két piros almát elsétáltam az asztalunkhoz.

  - Arra gondoltam - haraptam bele az almába -, hogy szombatra elkérezkedhetnénk a városba.

  - Nekem jó! - mosolygott rám Giselle, majd várakozóan Krisztára néztünk.

  - Ömm... Az a baj, hogy én már elígérkeztem Marcellnek hétfőre, és nem hiszem, hogy még egy napra elengednének, mert irtó sokan jelentkeztek be, és mindenkire szükség van - mondta bánó arckifejezéssel.

  - Hát jó. Nem baj, akkor majd Zsófival ketten megyünk - mosolygott tovább Giselle én meg csak bólogatni tudtam, mivel tele volt a szám almával.

  - Remélem nem haragszotok meg - mondta félénken, mire csak a fejünket ráztuk. - Akkor jó - könnyebbült meg, majd felpattantunk, és elindultunk.

  - Oliver! - siettem a főnökömhöz a munkaidőm végén, kikerülve a bökésre kész Jamest.

  - Igen? - fordult meg egy papírlapba temetkezve.

  - Szombatra elengedsz engem? Mert egy barátnőmmel szeretnénk kimenni a városba - rebegtettem meg a szempilláimat a hatás kedvéért.

  - Múlt héten voltál?

  - Nem - húztam el a szót.

  - Akkor mehetsz, majd beírlak. Na, menj dolgodra, nekem ezt a számlát ki kell javítanom, mert elrontották! - hessegetett el maga mellől, én meg vigyorogva tettem eleget a kérésének.

  - Szombat mi? - szólalt meg James amikor elmentem mellette. - Csajos nap? - vonta fel kacérkodva a szemöldökét majd leugrott a pultról, amin addig terpeszkedett.

  - Mond, neked lét elemed az én idegesítésem? És anyukád nem mondta, hogy nem tisztességes dolog hallgatózni? - tettem csípőre a kezeimet mire halkan felkacagott és felállította a pihéket a nyakamon.

  - Mondta, és nem is szoktam, de elég hangosan beszélgettetek ahhoz, hogy én is halljam. És - tette zsebre a kezeit -, aranyos vagy amikor mérges vagy. Olyan cukin ráncolod a szemöldöködet - húzogatta a sajátját mire én mélyen elpirultam, majd megfordultam, hogy otthagyjam.

  - Szia! - köszönt el én meg még hátrapislantottam, és láttam, hogy önelégült fejjel int egyet, majd becsapódott mögöttem az ajtó

   - Mmmm - süllyedtem bele a busz ülésébe, mire Giselle nevetve fordult felém.

   - Ennyire el akartál jönni? Csak nem James? - kérdezte sokat sejtetően.

   - Ne! Ma ne is emlegesd nekem! Egész héten a nyakamon volt, és a legújabb mániája, hogy ha elmegyek mellette a bordáim közé bök - nyögtem fel, mire Giselle csak hangosabban vihorászott.

   - Mikor fogod magadnak bevallani, hogy azért bejön neked, hogy ennyit foglalkozik veled? - emelgette a szemöldökét, mire felháborodva a karjára csaptam.

   - Giselle! Nem! Ne már! - röhögtem fel végül. - Semmi ilyenről nincs szó. Váltsunk témát. Mit fogunk csinálni Párizsban? - tereltem, majd miután mosolyogva fenyegető mozdulatokkal megrázta a mutatóujját vázolta a terveit.

   - Hát, arra gondoltam, hogy beülhetnénk egy kávézóba, úgy meginnék valami kapucsínó különlegességet, aztán lődörgés az utcákon? 

   - Jól hangzik - mosolyogtam rá és felé hajoltam, hogy megöleljem, amikor elakadt a lélegzetem, ahogy megéreztem egy ujjat a bordáim között.

  Ijedten pillantottam le a kézre, ami a két szék között nyúlt be és akkor húzta vissza.

  - Ilyen nincs! - térdeltem fel a székemre, hogy átnézzek a mögöttünk lévő ülésre. Az érzésem nem csalt, James pofátlanul vigyorgott a képembe.

  - Mizu, Ariel? - fújt egy rágógömböt és mindvégig a hitetlenül rámeredő szemeimbe nézett.

  - Ez most komoly?

  - Mi? - kérdezett vissza pimaszul.

  - Hogy itt vagy. Talán ettől függ az életed, hogy mindig a sarkamban legyél és engem idegesíts? - meredtem rá, mire felvonta a szemöldökét, majd beszívta a levegőt.

  - Nem egészen. Elhagytad a pénztárcádat, és azt hoztam utánad - vette ki a zsebéből az említett tárgyat, majd a kezembe nyomta, és nem törődve a döbbent arckifejezésemmel felpattant a székről és lesétált a buszról.

  - Hát ez... Érdekes volt - huppant le a helyére Giselle értetlen arcot vágva, majd lassan én is letelepedtem mellé, majd összerezzentem, amikor beindult a busz.

  - Ja, eléggé. Szerinted most... Megbántottam? - fordultam felé a számat rágva, mire egy kis ideig rám bámult majd felsikkantott.

  - Tudtam! Tudtam, tudtam, tudtam - dalolászta hangosan, én meg mérgesen igyekeztem lepisszegni őt, mire halkabban folytatta. - Látod? Én mondtam! Éééés. Te is tudod, csak nem mered magadnak bevallani, hogy ha nem is szereted még, akkor is vonzódsz hozzá - suttogta lelkesen csillogó szemekkel.

  - Nem - tiltakoztam rögtön, de már elvetette a fejemben a kétely magjait. Eddig nem érdekelt, hogy James mit gondolt rólam, vagy hogyan reagált a tetteimre. Vagy mégis, csak elfojtottam magamban?

  Ilyen kétségek között dúltam amíg tartott az út. Giselle egy darabig próbált beszélgetni velem, de maikor látta, hogy máshol jár az agyam békén hagyott, és a másik oldalon ülő Marcushoz fordult és vele volt elfoglalva az úton.

  - Miért érzem úgy, hogy olyan a viselkedésem, mint egy tizenhat évesnek? - kérdeztem elgondolkodva miközben lemásztam a buszról Gisellék előtt.

  - Mert pont olyan - ugrott le az utolsó fokról, majd felegyenesedve a szemembe vigyorgott.

  - Kösz - duzzogtam mire nevetve húzott el egy turistacsoport útjából, és meg sem álltunk a közeli Les Deux Magotsig.

   - Üljetek le, majd én rendelek - intettem őket egy asztal felé, ami a terasz sarkában bújt meg. - Mit kértek?

   - Én egy vanília kapucsínót kérek - mosolygott Giselle.

   - Ha van nekik, akkor egy málnakávét kérek, ha nincs, elég lesz egy presszó is - intett Marcus, majd elindultak az asztal felé, én meg bementem, hogy leadjam a rendelést.

   Egy kis időbe telt mire sorra kerültem. Megrendeltem a két különlegességet, magamnak vettem egy szénsavmentes vizet és visszaverekedtem magam az asztalunkhoz. Már csak egy asztal volt köztünk, amikor földbe gyökereztek a lábaim, és nem akartak engedelmeskedni, hogy tovább menjek. Csak néztek azt az ismerős barna üstököt amint felszabadultan nevet Marcussal, és nem hittem a szememnek.

  - Te hogy az égbe kerültél ide? - hüledeztem miután lehuppantam az egyetlen üres székre.

  - Motorral - vigyorgott a képembe James és megpöckölte az asztal közepére tett sisakot.

  - Aha... - erre nem tudtam mit mondani csak belekortyoltam a vizembe és néztem az utcán elhaladó embereket és fél füllel hallgattam, hogy miről beszélgetnek. Próbáltak bevonni a beszélgetésbe, de makacsul nem vettem tudomást róluk, egészen addig, míg eszembe nem jutott, hogy ez elég gyerekes viselkedés tőlem, így beadtam a derekamat, és beleolvadtam a csevegésbe.

  A kávék és a kávézóban eltöltött fél óra múlva Giselle kirángatott magával a mosdóba.

  - Ide figyelj! Én most elmegyek Marcussal moziba, és csak azért, hogy te kettesben maradhass Jamesszel, és tisztázzátok a dolgaitokat. És ne! Ne ellenkezz - emelte fel a kezét, amikor szólásra nyitottam a számat.

  - De...

  - Nincs de! - nyitotta meg a csapot és megmosta a kezeit, majd maga után húzott az asztalunkhoz.

  - És ha James meg itt fog hagyni? - sziszegtem felé menet közben.

  - Nyugi, nem fog, csak úgy süt belőle az utánad való vágy - hadarta, majd magára öltötte a mosolyát, amikor megálltunk a fiúk mellett.

  Marcus kedvesen nézett ránk, James pedig a kólás flakonjának a kupakjával játszott. Giselle a barátja mellé pattant és megfogta a kezét.

  - Nagy baj lenne, ha mi ketten elmennénk moziba? Ugye egyedül hagyhatunk titeket? - pislogott ártatlanul ránk, de főképp a mellettem ülő srácra. Én csak megvontam a vállamat, tudván, hogy Giselle ellen ilyenkor nem lehet mit tenni. Meg hát már rá is beszélt engem.

  - Nekem nem gond. De az se, ha egyedül maradok - pillantott rám gúnyosan és várakozóan mire grimaszt vágtam.

  - Nincs sok kedvem egyedül lenni egész nap, így akármennyire se tetszik az ötlet, el kell viseljelek. - mondtam lenézően, mire kaptam tőle egy gúnyos kacajt, Giselletől meg egy rosszalló pillantást.

   - Szuper. Akkor... A számlát ki kell fizetni? - nézett körbe a lány mire Marcus bólintott.

   - Igen, James elintézte, de a részünket odaadtam neki.

   - Oké, akkor mehetünk? - nézett rajtunk végig rajtunk csillogó tekintettel Giselle és mielőtt kinyithattam volna a számat elindult.

  Egy darabig egy úton mentünk, majd az egyik kereszteződésnél elváltunk. Ők elindultak egy retro moziba, én meg ott maradtam Jamesszel. Feszengve néztem fel a lezseren ácsorgó fiúra, és nem tudtam, hogy mit mondjak.

  - Merre akarsz sétálni? - kérdezte lepillantva rám.

  - Hát... Éhes vagyok, menjünk valami pékség felé, és vegyünk bagettet, jó? - vetettem fel az ötletemet mire beleegyezően bólintott.

  Öt perc séta múlva találtunk egy meghitt kis pékséget, ami két nagyobb étterem között húzódott meg, és mennyei friss illatok szálltak ki az ajtón. James reakcióját meg sem várva ragadtam meg a karját és magam után ráncigáltam, egyenesen be a boltba.

  - Jesszus, van benned erő - állt meg majd a kezét kezdte el dörzsölni azon a helyen ahol megszorítottam.

  - Bocs - vontam vállat, majd mosolyogva fordultam az eladólányhoz. - Szia, egy sajtos bagettet szeretnék.

  - Kettőt - szólalt meg mögöttem James, majd mikor meglátta, hogy a pénztárcám után kutatok lefogta a kezemet. - Hagyd, majd kifizetem

  - Mi...? Ne! Ne már - ellenkeztem egy kis fáziskéséssel, de már a vöröske kezébe nyomta a pénzt.

  - Késő - nyújtotta felém a hosszú kenyeret, majd kilépett előttem.

  - De ne már! Azért is ég a fejem, mert kifizetted helyettem a kávéházi részem, igaz, hogy csak egy víz meg egy kóla volt, de nem akarom, hogy miattam költekezz - papoltam tovább a sarkában loholva és a hátát ütögetve a bagettel, morzsákkal szórva tele a hátát.

  - Mond, nem bírod egy kicsit befogni a szád, és értékelni, hogy megtettem érted? - fordult meg és elkapta az őt csépelő pékárut.

  - Hé! Engedd el a bagettemet - rántottam egyet rajta.

  - Ha nem bántalmazol tovább vele - vonta fel a szemöldökét, mire bosszúsan sóhajtottam és biccentettem.

Amint elengedte beleharaptam a végébe, élvezettel roppantottam össze a frissensült, még meleg tésztát.

  - Nézzük meg az Eiffel tornyot! - dobtam be, mikor semmit nem szólt s csak céltalanul bolyongtunk az utcákon. - Nincs innen messze.

  - Nekem mindegy - vont vállat, s továbbra is szótlanul lépkedett mellettem zsebre tett kezekkel.

  - Éééés - próbáltam fenntartani a beszélgetés reményét -, van testvéred? - tettem fel faarccal a kérdést, majd mikor hitetlenkedve rám nézett.

  - Te most komolyan beszélgetni akarsz?

  - Próbálok - fintorodtam el egy kicsit mire halkan felkacagott.

  - Meglep - húzta fel a szemöldökét. - Két öcsém van. Az egyik tizennégy, a másik tizenegy évesek.

  - Lázadó kamaszok? - nevettem fel a hanglejtését hallva.

  - Ja. Borzasztóak - sóhajtott gondterhelten.

  - Elhiszem - veregettem meg a vállát.

  - Na és neked? Kistesó, nagytesó?

  - Semmi - ráztam a fejem tagadólag, majd megálltam. - Itt jó lesz? - néztem körül a torony előtt levő füves területen.

  - Ja, jó. Akkor most kérdez-felelek-et játszunk? - ültünk le a pázsitra, én meg rögtön törökülésbe raktam magam.

  - Nem is rossz ötlet. Akkor most én jövök - jelentettem ki. - Kedvenc film?

  - Superman - vágta rá habozás nélkül. - Neked?

  - Hm - haraptam egyet a bagettből, telemorzsálva ezzel a combomat. - Nem is tudom. Mindig az aktuális.

  - Akkor jelenleg mi? - kezdte meg ő is a saját bagettjét.

  - Ez már két kérdés! - jegyeztem meg. - De jelenleg... Várjál mit is néztem legutóbb - töprengtem.

  - Vígjáték? - segített be.

 - Aha... Vagy nem? - tűnődtem tovább, majd legyintettem. - Na, mindegy, ez lényegtelen. Szeretem a vígjátékokat. Meg az akciót. Meg a horrort - dőltem hátra a füvön.

  - Ez kimerítő válasz volt - biccentett, mire nevetve megrántottam a karját, amin támaszkodott ő meg mellém esett, hogy eltűnt alóla a támasza.

  - Jó, akkor most én jövök - meredtem a felhőtlen égre. - Ömm... Kedvenc hely? Mármint, hova szeretnél mindenképpen eljutni?

  -  Alaszkába. Akkor most én jövök?

  - Most használtad el a kérdésedet - fordultam felé felvont szemöldökkel és mosolyogva.

  - Hé, ez nem az volt! Ezt... Nem minősítheted annak, én csak. Megérdeklődtem, hogy jól számoltam-e - bökött oldalba vigyorogva mire feljajdultam és a karjára csaptam visszavágásként. - Ó igen? És ehhez mit szólsz?

  - Ne! - sikoltottam fel kacagva ezzel kivívva a körülöttünk sétáló ember figyelmét, és összegömbölyödtem a csikizéstől. - Hagyd. Abba! - nyögtem ki vihorászva.

  - Akkor megegyeztünk abba, hogy az nem számított kérdésnek? - hallottam a hangját a fülem mellett, amiben vidámság bujkált.

  - Nem - böktem ki kifulladva, de jókedvűen.

  - Hát akkor az neked baj - fúrta az ujjait újra az oldalamba.

  - Ne, ne, ne, ne! Jól van, oké! - kiáltottam fel egy kacagás közepette. - Megegyeztünk!

  - Na, látod, csak erre vágytam - engedett el és visszadőlt a fűre, míg én felültem és a kócos hajamból kiszedtem a hajgumit és próbáltam rendbe szedni magamat.

   - Jézusom, te őrült vagy - legyezgettem magam pihegve.

  - Csak akaratos - vigyorgott fel rám.

  -  Aha, és még a középpontba is kerültünk - néztem körül.

  - Zavar? - emelte fel a fejét és ő is körbepillantott. - Mert akkor elmehetünk.

  - Nem szeretem, ha mindenki rám figyel - feszengtem mire felült mellettem és a szemembe néztem.

  - Akkor? Merre akarsz menni?

  - Sétáljunk le a Szajna partjára, jó?

  - Szajna? - vonta fel a szemöldökét, de közben feltápászkodott és felém nyújtotta a karját, hogy felsegítsen.

  - Ja, mikor ideköltöztünk akkor találtam egy helyet, és azóta az a kedvencem - fogadtam el a kezét, és felálltam és leporoltam magamról a füvet.

  - Bevált hely? - kérdezte velem szemben állva, és továbbra sem engedte el a kezemet.

  - Ühüm - hümmögtem vörösödő arccal mire végre eleresztett engem, majd a mellettem sétálva elvezettem az említett helyhez.

   Útközben tovább kérdezgettük egymást, és legnagyobb megdöbbenésemre jól éreztem magam vele. Kiderült, hogy van két huskyja, szereti a csokit, nem szereti a bogarakat meg az ilyeneket. Csupa értelmetlen dolgok voltak, de nekünk valamiért fontos volt.

  - Na és, miért olyan bevált hely ez? - ültünk le az eldugott részre, alattunk szaladt a folyó gyors vize.