Öt

Heló, heló kedves mindenki, aki esetleg még olvas!

Itt vagyok, visszatértem és egy nappal hamarabb hoztam részt.

Remélem örültök neki :D

Puszi!

  Miután a kedves Jamesnek is elmondták újra, hogy mi a helyzet kaptunk egy-egy tálcát és kivezényeltek minket az étkezőbe.

  Ahogy kiléptem megcsapott az ételek illata, ami keveredett az emberek parfümjével. Kellemes és vidám duruzsolás hallatszott az egész teremben, s ezt csak párszor szakította meg egy gyerek, vagy néha felnőtt, önfeledt kacagása.

  Már annyira hiányzott ez a fajta dolog, hogy nem is kellett azzal foglalkoznom, hogy magamra varázsoljak egy mosolyt, mert az magától kúszott az arcomra. Gyorsan felmértem az asztalok helyzetét, hogy kihez miért kell mennem, és nekikezdtem. Cikáztam a soromban levő tíz asztal körül, mindenkivel kedvesen elbeszélgettem, ajánlgattam, ha nem tudott választani, nem rontottam el egyetlen rendelés kivitelét sem.

  Épp egy megüresedett asztalról leszedett tányérokkal csörtettem be a konyhába, amikor meghökkenve fagytam meg az ajtóban. Az elmúlt két percben, míg nem tartózkodtam a konyhában, megsokszorozódtak a pincérek és egy fokkal nagyobb lett a hangzavar. Tekintetem  a falra felrakott órára tévedt, majd megvilágosodtam.

  Mivel a mi munkaidőnk nyolctól kettőig tartott, és már majdnem lejárt a munkaidőnk, így megjött a következő csapat. Ebben a hitemben biztosított az is, hogy Oliver megpróbálta túlüvölteni a beszélgetések moraját, hogy ezt a csapatot is részesítse abban a felvilágosításban, amit mi is meghallgattunk tőle.

  Már épp elindultam, hogy a mosófiúhoz vigyem a tányérokat, amikor a lengőajtó kicsapódott és James jött be rajta nagy lendülettel, ezzel engem egyenesen fellökve. Hatalmasat borultam, a tányérok csörömpölve törtek szét körülöttem és mindenki, aki a konyhában tartózkodott felénk kapta a fejét és elnémult.

  - Mi a franc...? - állt meg hirtelen felettem. - Ja, megint te vagy az. Bocs - nyögte.

  - Köszönöm kérdésed, nem esett bajom! - néztem rá mérgesen miközben felültem és kisöpörtem a hajamból a tányér és ételdarabokat.

  - Jézusom, jól vagy? - termett hirtelen mellettem Oliver és segített feltápászkodni, míg James csak egy helyben állt, és egykedvűen nézelődött.

  - Igen, csak elvágtam a kezem - meredtem a tenyeremen végigfutó piros csíkon, amiből lassan szivárgott a vér.

  - Kell valamit segíteni? Izé... Hívjak orvost, vagy valami...? - aggodalmaskodott Oliver tovább én meg értetlen fejjel néztem rá. Orvos? Ehhez? Maximum akkor kéne, ha egy nagyobb vénám vágódott volna el és spriccelne belőle a vérem. Ugyan már, gyerekkoromban hányszor állt már szög meg minden féle dolog a talpamban, amikor mezítláb rohangáltam nagyanyáméknál, aztán csak megmostuk, sírtam egy kicsit, másnap meg ugyan úgy szaladgáltam vele.

  - Kedves vagy, de semmi bajom, a sebem meg majd meggyógyul - simítottam le a szoknyám, majd végignéztem a döbbent embereken. - És nem azért, de nem most van a legnagyobb forgalom? Áll a munka - mosolyogtam Oliverre, aki erre észbe kapott és engem otthagyva indult, hogy munkába fogja a többieket.

  Miközben mindenki visszatért az előbbi dolgához sóhajtva guggoltam le és elkezdtem összeszedni az összetört darabokat.

  - Egyébként, jobban is vigyázhatnál! - hallottam meg James hangját mellőlem.

  - Te még mindig itt vagy? Vége a műsornak, amit te rendeztél, leléphetsz - álltam fel és a sérült kezemre vigyázva kidobtam a szemetet a kukába.

  - Ja, de szórakoztatóbb volt nézni, mint részese lenni - ez a kedélyes hang. Ez nagyon fel tud idegesíteni.

  Miközben egy elkért törlőkendőt csavartam a kezemre felé fordultam.

  - Igen? Nos, örülök, hogy a kedvére tehettem, Uram! - hajoltam meg gúnyosan, majd a cuccomat őrző nő felé indultam. Amikor James mellé értem megálltam.

  - Csak tudod... Ezzel nem igazán érsz el semmit.

  - Hova. A. Fenébe. Raktam. A. Sebtapaszokat? - szűrtem a fogaim között a szavakat miközben a szétdobált cuccaim között turkáltam fél kézzel, míg a megvágottat felemeltem. - Na, végre valami! - kaptam ki a dobozt, de csak akkor láttam, hogy egy tekercs géz meg a többi dolgot tartalmazta, nem éppen azt, amit kerestem.

  - Zsófi, Zsófi, Zsófi! - rontott be vidáman Kriszta majd döbbenten hallgatott el részben a szobában uralkodó állapotokért, részben azért, mert a gézzel harcoltam, hogy jól be tudjam kötni a kezem. - Mi történt?

  - Az, hogy egy irritálóan bunkóval leszek összezárva három hónapig - morogtam miközben a szőkeség leült mellém és átvette a kötszert.

  - Annyira rossz?

  - Őszintén? Kétszer beszéltem vele. Mindkétszer a fellökésem után. Bár, csak a második mondható beszélgetésnek. Most meg mit somolyogsz? - kérdeztem, mert miközben  a kezem köré tekerte a gézt a haja mögé próbált elbújni, de így is láttam az ajkán játszadozó mosolyt.

  - Jaj, csak tudod ez olyan romantikus - nézett fel elmerengve.

  - Nem. Ez idegesítő - mondtam furán, majd megnéztem a befejezett kötést a kezemen. - De ezt ügyesen megcsináltad.

 - Köszi, a suliban elsősegélyt is tanultunk. Szóval. Ez azért romantikus, mert ha egy könyvet is elolvasol, akkor mindegyikben így jön össze a két főszereplő - lelkesedett az előbbi témára visszatérve.

  - Igen? - néztem furán. - És mégis melyikben?

  - Hát mindegyikben, ami romantikus! Kezdetben utáljátok egymást, mindig veszekedtek, meg ilyenek, aztán szép lassan rájöttök, hogy ti valójában mindig is szerettétek egymást! - áradozott.

  - Aha... Hát izé. Amiket én olvastam azokban nem történt ilyen.

  - Miért, te miket olvastál?

 - Krimik, meg horror sztorik - álltam fel az ágyról. - Na de bocs, most össze kellene pakolnom. Addig, mond el, hogy mi lett volna az a nagy hír, amit először akartál elmondani - mosolyogtam rá, mire ismét izgalomba jőve kezdett el hadarni.

  - Képzeld el, hogy olyan jó csoportba kerültem! Mi vagyunk a délelőttiek, és mindenki tud németül! De a fele francia, szóval megkértem őket, hogy tanítsanak meg franciául. És képzeld - pirult el. - Van egy nagyon helyes srác, és ő mondta, hogy ha szeretném, akkor ő tud segíteni nekem.

  - Igen? És hogy hívják?

  - Marcell Duperré - suttogta szerelmes hangon.

  - Szép neve van - mosolyodtam el. - És, másról is beszélgettél vele? - tettem fel a következő kérdést két felső összehajtása közben, de válaszolni már nem maradt ideje, ugyanis kicsapódott az ajtó, de olyan erővel, hogy a falról pattant vissza.

  - Te jó ég, rendben vagy? Annabell mondta nekem, hogy hatalmasat borultál! Vagyis, csak annyit mondott, hogy egy pink hajú csaj volt az, de mivel csak neked van olyan kikövetkeztettem. Minden rendben? Kell segíteni? Úgy sajnálom, hogy nem voltam ott, csak minket hamarabb elengedtek! Annabell is csak azért látta, mert visszament valamiért! - hadarta kétségbeesetten Giselle miközben a felmért engem szemével.

  - Nyugi, nincs semmi bajom. Csak a kezemet vágtam el, meg talán az egóm sérült meg egy kicsit - gondolkoztam el.

  - Akkor jó, örülök! - fújta ki a bent tartott levegőjét és elmosolyodott. - Neked akkor biztosra érdekes első napod volt.

 - Fogjuk rá - biccentettem felé, mire elnevette magát majd Krisztához fordult, és őt kezdte el németül kérdezgetni én meg a pakolás végeztével lehuppantam melléjük.

  Már épp megakartam kérdezni őt is, hogy milyen volt a napja, amikor egy halk kopogás szakított minket félbe.

  - Zavarok? - nézett be Angeline.

  - Nem, gyere nyugodtan - invitáltam be.

  - Oliver mondta, hogy történt egy baleset veled a konyhában. A kárt nem fogom számon kérni rajtad, mivel mindenki látta, hogy baleset volt - mosolyodott el. - Szóval minden rendben van? Kell orvos, vagy valami? Esetleg egy szabadnap?

  - Nézd, nincs semmi bajom, munkaképes vagyok, és mivel holnap csak délutánra vagyok beosztva, nincs szükségem a szabadnapra - mosolyogtam rá. Aranyosak, hogy ennyire aggódnak értem, de már kezd egy kicsit sok lenni. - Szóval köszönöm, de jól vagyok. Tényleg!

  - Hát jó. De bármi van, azonnal szólj! - mosolygott vissza majd kiment a szobából. 

Aranyosak, hogy ennyire aggódtak értem, de nekem meg lassan papagáj módba kellett váltanom, ugyanis annyian jöttek be érdeklődni felőlem. Ember-ember után fogta a kilincset, olyanok is bejöttek, akikkel még egyáltalán nem beszélgettem.

  - Te jó ég! - dőltem hanyat az ágyon, amikor az utolsó, reményeim szerint, ember is elhagyta a szobát. - Hány óra van?

  - Fél tíz - pillantott az órájára Giselle mire ledöbbentem. Tényleg erre ment el a napom?

  - Hát, hamar eltelt a nap, az biztos - motyogta Kriszta álmos hangon miközben laposakat pislogott. - Én szerintem elmegyek zuhanyozni, nem baj? - nézett rám kérdőn, majd miután megráztam a fejem összeszedte a cuccát és bevonult a fürdőbe.

  - Én is megyek, elteszem magam holnapra - állt fel nyújtózkodva Giselle is, majd miután elköszönt kiment a szobából. Az integetésre felemelt kezemet magam mellé ejtettem és a fal felé fordultam. Egy darabig még gondolkoztam, de aztán valahol csak sikerült elaludnom, mert mikor kinyitottam a szememet a nap tűzött be az ablakon és előttem Kriszta ugrált fülében a fülhallgatójával.

  - Jó reggelt! - lihegte miközben a karjával csapkodott.

  - Neked is. Hány óra? - ásítottam egyet, majd álmosan néztem, ahogy helyben futás közben megnézi a telefonján.

  - Fél öt.

  - Mármint délután? - kerekedtek el  a szemeim, mire elnevette magát.

  - Ugyan! Azért nem hagytalak volna addig aludni.

  - És téged mi késztetett arra, hogy hajnalban itt tornázz? - punnyadtam vissza.

  - Nem tudom. Talán a megszokás. Szoktam járni futni, de itt nem lehet sehol, szóval most muszáj bent elintéznem ezt - ült le az ágyára miközben valahonnan elővarázsolt egy üveg vizet. - Tegnap jól elaludtál. Nem tudtalak felkelteni, már megijedtem, hogy meghaltál, de láttam, hogy lélegzel, szóval megnyugodtam.

  - Ühüm - morogtam, majd megdörzsöltem a szememet, ami nagyon csípett. - Ó, hogy az a ... - akadt meg bennem a mondanivalóm, ahogy megláttam a kezemet. Szép fekete folt takarta, ami a szemfestékemből adódott.

  Felpattantam az ágyról és beviharoztam a fürdőbe. A tükör csak megerősítette azt a gondolatomat, hogy vagy egy rossz gótnak nézek ki, vagy egy pandának. Inkább a második hasonlat illett rám, így fogtam magam és gyorsan megmosakodtam meg letusoltam.

  Miután Kriszta is elkészült úgy gondoltuk, hogy most már csak el lehet menni reggelizni, szóval elindultunk.

Amikor beléptünk az étkezőbe még senki sem volt ott, de az ételek már készen sorakoztak az asztalon.

Mivel nem vagyunk félős lányok, fogtuk magunkat Krisztával és kedvünkre válogattunk, majd leültünk és enni kezdtünk. Még csak a felénél jártunk, amikor a többiek is elkezdtek beszállingózni és egyre nagyobb lett a hangzavar is.

  Már csak a narancslevem volt hátra a reggelimből, amikor egy csapat srác elhaladt mögöttünk, de én nem figyeltem rájuk, mivel Kriszta épp mesélésben volt. Mosolyogva kortyoltam egyet a poharamba, amikor valaki kis híján kirúgta alólam a széket én meg ijedtemben majdnem kivertem a fogamat a pohárral.

  - Bocs! - röhögött mögöttem a tettes, én meg elkerekedett szemekkel fordultam meg, de már csak a hátát láttam. James! 

  - Hát ilyen nincs! - csikorgattam a fogaimat dühösen miközben Kriszta csak csodálkozva pislogott felváltva hol rám, hol az épp leülő fiúra.

  - Ő ki volt? - kérdezte miközben leharapott egy darabot a kekszéből, majd mosolyogva köszönt a közénk leülő Gisellenek.

  - Mi az? Zsófinak miért van gyilkos arckifejezése? - kérdezte vigyorogva rám nézve.

  - James. Az van - morogtam, mire Krisztának elkerekedett a szeme és nyakát kicsavarva nézett a bunkó után amolyan "aztaa" tekintettel.

  - Miért, mi történt? - érdeklődött Giselle továbbra is, mire röviden és tömören levázoltam a helyzetet. 

  - Úristen, de helyes! - ocsúdott fel Kriszta is, és felém fordulva lelkendezett. 

  - Az lehet. De maga a bunkóság megtestesítője - néztem én is a fiúra. Épp elkapta a tekintetemet, de én ahelyett, hogy elkaptam volna, álltam és csak néztem azt a pimaszul vigyorgó képét.

  - Ha harc hát legyen harc - motyogtam magam elé, majd diadalmasan elmosolyodtam. - Ideje kitalálni valamit lányok! - néztem rájuk, majd miután magyarul is elmondtam cinkosan összemosolyogtak, majd közelebb hajolva elkezdtünk tárgyalni.