Tíz

Sajnálom, Sorry, Je suis desole, Gomen nasai és németül nem tudom.

De remélem ennyi féle bocsánatkérés elég lesz, amiért ennyi ideig nem volt rész,

de megszenvedtem szegénnyel, viszont szerintem nem lett egy eseménydús rész. 

Azért remélem még páran olvasgattok majd :3

  - Hogy vagy? - léptem be a szobánk ajtaján mire Kriszta nagy nehezen feltápászkodott.

   - Jobban - felet rekedten, bár ugyanolyan sápadt volt, mint reggel.

   - Hát remélem is, mert én még egyszer be nem fogom oda tenni a lábam - fújtattam kétségbeesett méreggel, mire Kriszta mintha felélénkült volna egy kicsit.

   - Miért, mi történt?

   - Te azt tudod, hogy valami királyi családtag van a hotelben? - szedtem elő egy flakon vizet és lecsavartam a kupakját.

   - Természetesen, ezt mindenki tudja - csillantak fel a szemei. - Már egy párszor jártam nála, és azt kell mondanom, hogy húha! Nem rossz parti a srác. Kár, hogy menyasszonya van -  biggyesztette le a száját, én meg félrenyeltem mire ijedten ugrott ki az ágyból.

   - Mi?! - hörögtem levegő után kapkodva miközben Kriszta rémült képpel veregette a hátamat.

   - Jézusom, jól vagy? Miért vagy ennyire lesokkolva? Mi történt? - záporoztak rám rögtön a kérdései én meg próbáltam először oxigénhez, majd szóhoz jutni.

   - Ne mond, hogy jegyese van! Hát mennyire pofátlan disznó!

 - De miért? Jézusom, Zsófi, mond már! - pörgött be teljesen, és már nyoma sem volt a sápadtságának, az izgalom pirossá festette  az arcát.

   - Hát, konkrétan letámadott, méghozzá félmeztelenül, hogy mi a telefonszámom! - csaptam bele a párnámba miközben Kriszta felsikkantott örömében.

   - Juj, Zsófi ez tök izgalmas! Fogadjunk, hogy nem is gondoltad volna, amikor idejöttél egy hónapja, hogy két pasi is a lábaid előtt fog majd heverni! - lelkesedett be mire értetlenül néztem rá.

   - De istenem, én dolgozni jöttem ide, nem... Pasira vadászni - reagáltam le rögtön, egy kicsi undorral kimondva a pasi szót 

   - Hát pont ezért lesz romantikus ez az egész - áradozott tovább Kriszta ügyet sem vetve rám.

   -  Ah! - intettem egyet lemondóan. - Inkább öltözz át  végre, egész nap ebben a pizsamában voltál... És utána menjünk ebédelni - álltam fel az ágyamról és kiindultam a szobából, hogy megkereshessem Gisellet és neki is beszámolhassak mindenről.

   - Talán igazad van - vakargatta meg egy grimasszal a feje tetejét, majd bezárult mögöttem az ajtó.

   - Ne már! - hüledezett barna barátnőm miközben keserű mosollyal hátradőltem a kanapén. Azért merőben másképp reagált, mint Kriszta. 

   - Menyasszonya van, de egyedül van itt, és elkéri egy számára vadidegen számát? Hát ez elképesztő - ingatta rosszallóan a fejét és közben elgondolkozva rágcsálta az alsó ajkát. - De azért érdekel, hogy miért...

   - Mit miért? - pillantottam rá kérdőn, elszakítva ezzel a tekintetemet az ebédlőbe szállingózó emberekről.

   - Hát hogy miért van itt egyedül. Meg hogy mióta. Kriszta ezt nem mondta?

   - Hogy mióta van itt? Nem, nem mondta, de nem is kérdeztem, mert nem érdekelt. Hisz ez csak egyszeri alkalom volt, nem hiszem, hogy találkozok vele többet - vontam vállat, de azért éreztem, hogy nem egészen igaz.

  De természetesen, mint akkor délután, megint igazam lett.

  Vagy egy héttel később, hétfő reggel épp az utolsó pár reggelis maradékot vittem vissza, amikor James furcsa arccal jött el mellettem. 

  Elmaradt a szokásos beszólogatása, csipkedése (egy új szokása volt) és minden eddigi idegesítő, de már megszokott dolga.

  Kérdőn fordultam utána, de ő csak ment tovább egy pillantást sem vetve hátra rám. Mivel ezzel nem tudtam mit kezdeni csak vállat vontam és tovább mentem a mosogatóhoz.

  Mikor végeztem a tányérok lepakolásával megfordultam és lefagytam döbbenetemben.

  Harold William Dikerson.

  A konyha közepén.

  - Te hogy az istenben kerültél ide? - hápogtam döbbenetemben, mire félresöpört néhány tincset a szeme elől.

  Úristen.

  - Nem meg mondtam, hogy meg tudom szerezni a számodat, Zsófi? Pluszba nem is számítottam arra, hogy nem szobalány, hanem pincérnő vagy. Ha ezt tudtam volna, többet jártam volna le enni és nem csak felhozatom. Milyen meggondolatlan is vagyok - ciccegett magának miközben én továbbra is csak bámultam rá. 

  - De ez minden, csak a telefonszámom nem - nyögtem, majd kihúzva magamat néztem rá újból. - Tudtommal itt csak a konyhai személyzet tartózkodhat.

  - De hát mire jó a hercegi név? - vigyorodott el pimaszul, mire megdörzsöltem a homlokomat és Olivert kezdtem el keresni a tekintetemmel. - A főnöködet ne keresd, mára elengedett.

  - Hogy mi?! - akadtam ki rekordidőn belül. - Mégis hogy képzelted ezt?

  - Hm - vont vállat vigyorogva. - Általában megszerzem azt, amit akarok.

  - Hát bocs, de tudod, én nem egy trófea vagyok - tettem csípőre a kezeimet dühösen. - És tudod, nekem nem olyan életem van, hogy minden egy csettintéssel belehull az ölembe. Nekem ezekért dolgoznom kell! 

  - Megértem - húzta el a száját. - De hát most az egyszer csak nem halsz bele? - váltott át szerényebb, kérlelőbb hangnembe mire akaratom ellenére ellágyultam kicsit és felsóhajtottam.

  - Istenem, utálom, mikor ezt csinálják az emberek... Jól van, akkor átöltözök, te pedig megvársz kint, oké? - kérdeztem egy kicsit dühösen még mire gyermeki vidámsággal bólintott és hátat fordítva kiment a konyhából.

  Néhány perc után utcai ruhában indultam a keresésére, amikor is Jamesbe ütköztem.

  - Hé! - kapott el, mivel majdnem felborultam.

  - Jézus, erről sose fogunk leszokni? - nevettem el magam, de mikor láttam, hogy ő nem teszi ugyanezt, elkomorodtam. - Minden rendben?

  - Persze, miért ne lenne? - vágott vissza flegmán, mire egy kicsit hátraléptem.

  - Hát mert furcsán viselkedsz...

  - Nem tudom, mit látsz furcsának, úgy viselkedek, mint eddig is - vont vállat mire kezdtem beidegesedni.

  - Jól van akkor, őnagysága, ha semmi baja, akkor én megyek is! - löktem el egy kicsit az utamból és kisiettem a szabadba.

  - Áh, szóval itt vagy! - lépett elő mosolyogva a hercegecske mire keserű mosolyt varázsoltam magamra. - Jól vagy? - nézett rám fürkészően mire legyintettem egyet.

  - Persze, csak életem legnagyobb bunkójával beszélgettem.

  - Biztos? Mert akkor magadra hagylak, és máskor megkereslek - hezitált, de megráztam a fejemet.

  - Jó lesz most is, nem szeretnék több napot kihagyni valaki miatt - célozgattam rá, mire felnevetett.

  - Akkor nincs harag?

  - Ha elmondod, hogy mit akarsz tőlem miközben otthon valahol egy jegyes vár, akkor nem - mondtam el az alkumat mire elkomorodott az arca egy kicsit.

  - Erről tudsz? - túrt a hajába, mire biccentettem. - Mondjuk, jó hogy tudsz, az újságok nagyja ezzel van tele - nevetett fel keserűen és elég szerencsétlenül nézett ki ott, a vakító napfényben állva.

  - Én mikor először találkoztam veled, nem tudtam ki vagy, a szobatársam mondta el, hogy te tényleg egy királyi sarj vagy és hogy az esküvődre készültél. De megyünk még ma valahová, vagy csak itt fogunk állni a napon? Mert én lassan összeesek ettől a melegtől - toltam az orromra a napszemüveget és várakozóan néztem Haroldra.

  - Oh, persze - kapott észbe, majd miután mellém állt és belém karolt elindult. - Megengedi, hogy elvezessem a kocsimhoz?

  - Hogyne, uram - nevettem el magamat.

 Elvezetett a hotel elejéhez, majd miután felmutatott egy, a szálláshoz tartozó, kártyát lementünk a mélygarázsba ahol megtorpant és elvigyorodott.

   - Kitalálod, hogy melyik az enyém? – nézett rám kihívóan.

   - Na, várj – álltam meg mellette és eltöprengtem. Valószínűleg a francia rendszámú autók lesznek többségbe, utána az angol számosok. Ez leszűkítette úgy a kocsik negyven százalékára az esélyemet, de itt megálltam, ugyanis amik itt parkoltak bent, azok mind luxus, drága járművek voltak.

   Míg én ezen gondolkoztam Harold vidám vigyorral a fején pörgette a kocsi kulcsot. A szememmel követtem a fémkarikán száguldozó tárgyat, amikor eszembe jutott valami.

   - Add csak ide! – loptam el az ujjáról a kulcscsomót, figyelmen kívül hagyva, hogy kicsit megkésve kap utána. Gondolkodás nélkül megnyomtam a nyitó gombját, mire két sorral arrébb középen felvillant egy fekete, kétszemélyes csoda.

   - Ez így nem ért – biggyesztette le a száját miközben elkapta tőlem a kulcsot.

   - Bocsi – vigyorogtam rá. – Ez milyen kocsi? Gyönyörű.

   - Ez? – sétáltunk az Álomhoz oda. – Lexus LFA.

   - Aha – feleltem bambán, és tovább néztem a csodálatos vonalakat.

   - Nem mondott semmit, ugye? – nevetett fel miközben kinyitotta előttem az ajtaját.

   - Nem – csusszantam be a fehér bőrülésbe és körbenéztem.  – Annyi biztos, hogy drága.

  - Attól függ, hogy kiről van szó – ült be ő is vigyorogva mellém.

  - Nagyon nagy valakinek az egója – forgattam meg a szemeimet mosolyogva, majd bekötöttem magam amikor halk dorombolással feléledt a motor.

  Kigördültünk a mélygarázsból és elindultunk. Csendben ültünk, csak a rádióból szólt halkan a a zene, de ez nem kínos csend volt, hanem kellemes, barátságos

  Akkor szólalt meg először, amikor elértük Párizs szélét és lassított a tempón.

  - Merre szeretnél menni? Egy étterembe? Mert úgy is ebédidő van – tekintett előbb az órára majd rám, miközben egy piros lámpánál álltunk.

  - Hát, nem vagyok éppen úgy öltözve, hogy egy puccos étteremben múlassam az időt – néztem le a szaggatott végű rövidnadrágomra és a fekete toppomra.

  - Hát, ha te így gondolod…

  - De egy McDonald’s-ba beülhetünk attól – vetettem fel az ötletet, mert már éhes voltam egy kicsit.

  - Nem szeretem a tömeget – fintorgott mire meglepetten néztem rá.

  - De hát nektek nem kell beszédet tartani meg ilyenek?

  - De, kell, csak az a tömeg előtt van, nem benne – hangsúlyozta ki az előtt szót.

  - Ja, értem – bólintottam. – De van autós kikérő része, és utána elmehetünk egy parkba. De ha nem bírod a tömeget, akkor miért pont Disneyland? – kérdeztem mikor tovább indultunk, majd bemutattam egy utcába, hogy oda forduljon be a mekihez.

  - Hát, egyszer voltunk itt kiskoromban, és valahogy ez jutott eszembe amikor elszöktem – felelte, majd mikor rájött mit mondott elvörösödött én meg felkaptam a fejemet.

  - Mit csináltál?!

  - Hát igen… De hidd el, nem vagyok rá büszke.

  - Ohohoho, köze van a menyasszonyodhoz, mi? Itt fordulj jobbra – dőltem hátra, miközben megcsinálta, amit mondtam.

  - Részben – biccentett, majd beállt a meki autós részéhez.

 - Oké, na ezt kell majd elmesélned nekem a kaja mellett - mutattam rá, mire szomorúan visszamosolygott majd előrehajtott az ablakhoz.

  - Jó napot, mit adhatok – villantotta fel ezer wattos mosolyát a kiscsaj amint meglátta Haroldot, de rögtön kisebb lett az öröme mikor engem is észrevett mögötte.

  - Zsófi, te mit kérsz? – nézett rám, nem is törődve a lassan szétolvadó pincérlánnyal.

  - Bigmac menü kólával – intettem közömbösen, majd mikor Harold megütközve nézett rám továbbra is, rákérdeztem. – Mi van? Szeretek enni.

  - Jó, jó, semmi baj – nevette el magát majd továbbította az rendelésemet meg a sajátját majd a kiadóablakhoz irányította az autót. – Csak szokatlan, hogy egy lány ilyet kér.

  - Milyen emberekkel vagy te körülvéve? – hüledeztem.

  - Vegetáriánusokkal – adta meg az egyértelmű választ mire elfintorodtam.

  - Sose értettem, hogy lehet hús és egy kis műkaja nélkül élni.

  - Hát, ebben az egyben biztosan egyetértünk – vigyorgott tovább minek hatására nekem is egy kis mosoly kúszott az arcomra.

  - Legjobb dolog a hús és a csoki a világon – vettem át tőle az ételes zacskókat meg a két kólát, és miközben a kocsi belsejét megtöltötte a jellegzetes gyorskaja illat kigördültünk a McDonald’s mellől , és elnavigáltam Haroldot egy kevésbé ismert, de szép és békés parkhoz.

  - Tetszik – szálltunk ki az autóból a parkolóban, majd miután bezárta a kocsit besétáltunk a zöld területre.

  - Mm, imádom a természetet – szívtam egy nagy levegőt, majd a legközelebbi padot megcélozva elindultam. – Na, melyik az én zacsim?

  - Ez – nyújtotta át nekem az egyiket, majd leültünk a fák árnyékába.

  - Köszönöm – vettem el és kiszedtem a burger dobozát meg leraktam a kólámat a pad szélére.

  - Szóval – harapott bele a sajtburgerébe és a távolba nézett. - Mit szeretnél tudni?

  - Hm. Kezdjük a legelején. Hány éves vagy valójában?

  - Huszonhat.

  - Fiatalabbnak néztelek – kaptam be egy szál krumplit is.

  - Igen? Hát ez furcsa. Te mennyi idős vagy? Várj, tippelek! Őőő… Huszonhárom?

  - Majdnem. Huszonegy – mosolyodtam el

  - Oh, értem. És te hova valósi vagy? Mert különleges hangzású a neved. Még sose hallottam ilyet – nézett rám kíváncsian.

  - Ó, hát van egy kicsi ország Ausztria mellett, Magyarországnak hívják. A családommal onnan költöztünk ide jó pár éve, mert apám itt szerzett egy jól fizető állást.

  - Magyarország? Még sose hallottam róla – piszkálta ki az uborkáját, majd belecsomagolta egy szalvétába.

  - Nem szereted?

  - Mit? – nézett fel meglepetten mire a koszos, összegyűrt szemétre mutattam. – Ja, az uborkát? Nem, nem bírom – fintorodott el mosolyogva és megjelent egy gödröcske is a szája sarkában.

  - Ezt eddig nem is tudtam. De aranyos! – olvadtam el rögtön, mire értetlenül nézett rám. – A mosolygödröcskédet. Az annyira édes!

  - Ó, hát… Köszönöm – pirult el kicsit, mire jobban bepörögtem.

  - Na, jó, ezt most már hagyd abba, mert rád fogom itt vetni magamat, ami nem áll szándékomban, mivel neked jegyesed van – mutattam az arcára és zavaromban felnevettem. - Oké, khm, szóval. Gondolom, hogy nem a kedvenc témád, de akkor elmeséled, hogy mi van most körülötted?

   - Hát - forgatta a kezében a maradék burgert, láthatóan már nem esett jól neki. - Június elejére volt kiírva az esküvőnk napja. A menyasszonyomat hosszú évek óta ismerem, és kedvelem, de úgy érzem, hogy nem ő az igazi, viszont a szüleim nem szerették volna felbontatni a jegyességet, de én nem hagytam magamat. Mert hát mégis csak az én életemről van szó! Sajnálom szegény Hazelt, de sose tudnék rá páromként tekinteni, hiába venném el. De anyámék ezt nem értik meg, mivel velük is így volt annak idején, de ők nem ellenkeztek. Érted? - nézett rám szomorúan, de én csak döbbenten tudtam pislogni kettőt.

   - Na, várj! Téged most, a huszonegyedik században, kényszerházasságba akarnak... Kényszeríteni?  - nyögtem ki elképedve és felháborodva, de csak szótlanul biccentett és előre bámulva magába roskadt.

   - A szüleim egyik rossz tulajdonsága, hogy ezeket a régi szokásokat imádják - sóhajtott fel.

   - Harold... - kezdtem volna vigasztalni, de fintorogva a szavamba vágott.

   - Ez meg a másik. Imádják a régies neveket is, és ha minél több van belőle annál jobban örülnek.

   - Akkor a Harold William Dikerson nem is a teljes neved? - fogtam föl az információt.

   - Nem, még van vagy hat keresztnevem, de azokat nem szoktam használni. De a Haroldot sem szeretem. Annyi jó van az ilyen hosszú nevekben, hogy kedvedre válogathatod, hogy melyiket akarod használni - nevetett fel keserűen. - Úgyhogy hívj, kérlek, Willnek, jobban szeretem a hagyományosakat.

   - Értem, Will - mosolyodtam el halványan és ezzel megtörtem a komor hangulatot. Hálásan visszavigyorgott rám, majd hátradőlt a padon, és néhány percnyi csend alatt megettük a kihűlt mekis kajánk maradékát.

   - És neked? Milyen a családod? Biztos jobbak, mint az én szüleim. Ne hidd azt, hogy nem szeretem őket, mert megtettek mindig mindent értem. Csak hát a szokásaik - fintorodott el kicsit, de utána rám mosolygott várva, hogy meséljek én is.

   - Hát én csak a szüleimmel lakom itt, Párizsban már egy jó ideje, de mindkét nagyszülőm Magyarországon élnek. Néha elmegyünk hozzájuk ünnepekkor. Karácsony, szülinap meg ilyenek.

   - Szeretsz náluk lenni? - kérdezte, mire elmosolyodtam.

   - Persze. Rengeteg emlékem fűződik hozzájuk. Kiskoromban sok időt töltöttem mind a pesti, mind a debreceni nagyszüleimnél. 

   - Testvéred nincs? 

  - Egy se. De sajnálom, szerintem ha lenne jól meglennénk - dőltem hátra a padon és a nap felé tartottam az arcomat. - És neked? 

   - Van pár. Én vagyok a legidősebb, de van egy három évvel fiatalabb öcsém, utána jön egy húg, majd egy ikerpár. 

   - Öt gyerek? Te jó ég, a szüleitek hogy bírtak veletek? - kerekedtek el a szemeim.

  - Mint általában, minket is dajkák neveltek leginkább, de sok időt töltöttünk együtt a szüleinkkel. Már ahogy az idejük engedte.

   Ezt el sem tudtam gondolni, hogy milyen lehet az, ha nem vagy folyton a szüleiddel, hanem dajkák vesznek körül. Egy biztos volt, belőlem nem lett volna jó nemes. Én túl lázadó természetű lettem volna hozzá. 

   Még jó darabig ültünk a csendes parkban és semmiségekről beszélgettünk csak, hol a családunkról, hol a gyerekkorunkról, álmainkról és hobbijainkról. Csupa átlag dolgokról, és úgy láttam, hogy Willnek jól esik ez. Ki tudja mióta nem beszélgetett senkivel rendesen.

   Már bőven a délutánban jártunk amikor visszafele indultunk.. Ugyanúgy kellemes csendben tettük meg az utat, kibeszéltük már magunkat a parkban. 

   Legközelebb a hotel parkolójában szólalt meg Will.

   - Köszönöm, hogy ma nem küldtél el a pokolba, amiért minden szó nélkül elraboltak - villantott rám egy hálás mosolyt.

  - Ugyan, ha legközelebb is beszélgetni akarsz csak hívj fel - mosolyogtam vissza, majd  miután telefonszámot cseréltünk elköszöntünk egymástól és különváltunk. Ő a hotel felé vette az irányt, én pedig a szállásom felé indultam meg.

   Elsőként betértem a konyhába, és megköszöntem személyesen Olivernek, hogy elengedett, pluszba megígértettem vele, hogy a tudtomon kívül sose fog idegenekkel elengedni.
   - Hát de előhozakodott a hercegi jelzőjével, csak nem fogom megtagadni a kérdését - nézett rám, mire megráztam a fejem.
   - Tudom, elmondta, de érti a bajom. Szóval csak annyit kérek, hogy ha legközelebb elakarna kérni engem, akkor ne engedélyezze, Ha netalántán fenyegetőzne és kérkedne a hercegségével, csak szóljon nekem, én majd megoldom - mosolyogtam rá.
   - Rendben van, nekem se nagyon tetszett, hogy elviszik egy dolgozómat, de hát tényleg nem tehettem semmit ez ellen. De örülök, hogy végül semmi kellemetlenséget nem okozott neked - mosolygott vissza, majd elköszöntünk egymástól.
   Amikor kiléptem az ajtón, legnagyobb meglepetésemre, James fogadott.
   - Jé, szia! - köszöntem visszafogottan, mivel továbbra sem tudtam, hogy mi baja volt korábban.
   - Sokára értél vissza - mondta hűvösen, felvont szemöldökkel.
   - Baj talán? Tudtommal felnőtt nő vagyok, azt teszek amit akarok - csattant az éles válaszom rögtön. - És nem vagy az anyám vagy a bátyám, hogy felelősségre vonhass miatta!
    - Ne gondolt, hogy annak hiszem magam!
   - Akkor meg mit vagy felháborodva? Hm? - estem neki mire csak kinyitotta a száját, de válaszolni meg nem tudott, csak dühösen legyintett egyet és elviharzott előlem.
    - Egek, milyen emberekkel vagyok körülvéve! - csóváltam meg a fejemet és elindultam James után.

Ui: Ha valaki eljutott ide, és érdekli, akkor megnézhetitek Willt, hogy én hogy képzeltem el a szereplő