Kilenc

Soksok kihagyás után itt vagyok :3 remélem meg tudtuk bocsájtani, szeretném én is befejezni ezt a történetet

Nem úgy járni mint a Wolfossal...

Nem olyan hosszú mint az előző (amit majd kettő bejegyzésbe szétszedek) de fejii :D

Szóval jó olvasást ^^

Ui.: Most, miután tanultam franciát, sajnálom szegény Zsófit, hogy milyen helyre küldtem :D

   Miután visszatértem a szobánkba megpróbáltam csendben feltúrni Kriszta szekrényét és megtalálni a munkaruháját. Miután a keresett darabokkal feltápászkodtam és magamra ráncigáltam visszaindultam.

  Reménykedtem, hogy senkivel nem fogok még találkozni, mivel még elég sok idő volt hátra a reggelizésből. Végigsettenkedtem a folyosókon, és csak akkor lélegeztem fel, amikor újra Violetta irodájában álltam.

    - Kicsit feszesebben áll rajtad, mint kéne - mért végig szakértő szemmel -, de nem annyira durván. Jó lesz ez is! 

   - Kösz - feszengtem kényelmetlenül, és a szoknya alját húzogattam idegességemben. - Megtudhatom, hogy mit kell majd csinálnom?

   - Hogyne! - bólintott, majd miután megkerülte az asztalát velem szemben felült rá. - Mivel nem tudom, hogy mennyi gyakorlatod van ezen a téren...

   - Semennyi - biccentettem, mire elmosolyodott.

   - Ezért téged csak a végső esetben fogunk bedobni, ha a többieknek dolga van. Renden?

   - Igen, és köszönöm - válaszoltam. Az a gondolat hogy lehet, nem is kellek majd nekik, és hogy csak a biztonság okából vagyok itt, teljesen megnyugtatott. Még a lényeges dolgokat magyarázta nekem lassan megtelt zsibongással az ajtó mögötti gyülekező.

   - Akkor minden érthető? - kérdezte Violetta utoljára, mire bólintottam. - Rendben, akkor gyere, bemutatlak a többieknek - fogta meg a kezem, és kiléptünk az ajtón.

   Elég sokan ácsorogtak nevetgélve, fiúk lányok egyaránt, de amint becsukódott mögöttünk az ajtó mindenki elhalkult és engem kezdtek el méregetni kíváncsi tekintettel.

   - Sziasztok! Már befutott pár kérés, szóval mindjárt kezdhettek, csak annyit szerettem volna, hogy ő itt Zsófi, Kriszta helyett fog ma beugorni, mivel ő gyengélkedik. Szeretném, ha segítenétek, neki akármi problémája van. Rendben? - nézett körbe kedves mosollyal, majd a bólogatásokat látva elküldte őket a dolgukra, csak engem, és egy Esther nevű, már idősebbnek tűnő nőt marasztalt ott.

   - Esther, rád szeretném bízni mára Zsófit. Őt csak akkor kéne elküldeni, mikor nagyon nagy szükség van rá, mert nem tudja, hogy mit kell csinálni. És ha feladat is van, akkor csak annyi kéne, hogy törölközőt vinni, vagy valami ilyesmi, rendben? - kérlelte szépen Violetta a fekete, kontyolt hajú nőt.

   - Értem - biccentet kedvesen, majd megragadta a karom és maga után húzott. - Szóval, Zsófi?

   - Igen - válaszoltam miközben bementem mögötte a mosókonyhába.

   - Örülök, hogy találkoztunk! Én Esther vagyok, mint már hallottad, és itt szoktam lenni, a mosodában. Itt szoktuk az ágyneműket és törölközőket, meg a többi dolgot kimosni, de gondolom ez egyértelmű - kacagott fel mire én is elmosolyodtam. Ez a nő elbűvölő volt a maga módján. Alacsony volt és gömbölyded, de mintha ebből fakadt volna valamiféle sajátos báj.

   - Szerintem te maradj itt velem, és esetleg segíthetsz, míg nem jön valami hívás ahova menned kell, jó?

   - Oké - vontam vállat és letelepedtem egy székre, míg Esther tovább magyarázott

  A nap része nyugisan telt, csak a tiszta holmikat szedegettem ki a gépekből, és már majdnem vége volt a munkaidőnek, amikor Violetta toppant be az ajtón.

  - Zsófi! Tudom, hogy már nincs sok idő hátra, de pont most jött egy kérés, és mindenkinek dolga van most. Nem baj akkor? - nézett rám kétségbeesetten mire megtöröltem a kezemet és bólintottam.

  - Nyugi, nem halok bele - mosolyogtam rá, majd utána mentem.

  - A háromszáz-negyvenkettes szobába kell vinned új törölközőket. Itt vannak - nyomott kezembe egy kis kosarat, benne vagy négy fehér, bolyhos, szépen az élére állított törölközővel. - A lényeg az, hogy kopogsz, megvárod, még kinyitja az ajtót, vagy kiszól, hogy menj be. Bemész, köszönsz, csinálsz egy kis pukedlit - mutatta meg gyorsan -, majd elmész a fürdőbe, kirakod őket a kád szélére, elköszönsz ugyan úgy, és visszajössz. Érthető?

  - Három-negyvenkettő, kopogok, bemegyek, köszönök, fürdőbe le, elköszönök vissza - soroltam, mire mosolyogva bólintott. 

  - Igen. 

  - És hogy jutok el oda?

 - Az ajtót megmutatom, ott végigmész, fel a lépcsőn, találsz majd az emeleten egy liftet, azzal felmész a harmadik emeltre. Ennyi az egész.

  - Mindent értek - igazítottam meg a szoknyámat fél kézzel, majd elindultam afelé az ajtó felé, amire Violetta mutatott.

  Végigsiettem a folyosón, feltrappoltam a lépcsőn, majd egy következő, de rövidebb folyosó végén megálltam a liftnél. Megnyomtam a hívó gombot, és míg vártam a hajammal szenvedtem, mert hát azért, mégis jó lenne, ha állna valahogy. 

Mikor kinyílt az ajtó kiszállt három lány és rám mosolyogtak, amikor elléptünk egymás mellett. Megnyomtam a hármas gombot, majd lassan bezárult előttem az ajtó, és éreztem a hasam tájékán a sajátos húzó érzést, amikor elindultam felfele.

  Amikor kiszálltam tátva maradt a szám. 

  Láttam én már egyes részeit a szállónak, de ilyen szép helyen sosem jártam. Halványkék színben pompázott a folyosó, amire a hófehér ajtók nyíltak arany számokkal, a kirakott fotelek aranyozott részein megcsillant a fény, a virágok kellemes illattal árasztották el az egész helyiséget, a lámpák gyönyörű kristálykinézetű üveggel voltak megtéve, ami ezernyi fénypászmára törte szét a sugarakat.

  Miután kicsodálkoztam magam elindultam, hogy megkeressem a szobát. Útközben rájöttem, hogy egyik oldalon a páros, másikon a páratlan számosok vannak, így egy kicsit egyszerűbb volt. Néhány ajtó mögül gyerekkacagás és tévé zaja, máshonnan meghitt zene és lágy beszélgetés hangjai szűrődtek ki. Az egész légkörben nyugodtság és boldogság terjengett, amitől akaratlanul is elégedett mosoly kúszott az arcomra.

  - Nem igaz, hogy nincs három-negyvenkettes szoba - mérgelődtem, amikor még mindig nem találtam meg. - Mi ez? Szörny Rt,, hogy eltűnt az ajtó? - léptem át párat és mikor megálltam a megfelelő előtt, felsóhajtottam. - Itt az idő, hogy megtudjam, képes lennék-e erre a munkára.

   Kétszer kopogtam, majd amikor harmadjára már azt mérlegeltem magamban, hogy mennyire rossz ötlet megcsapkodni az ajtót kinyílt előttem. 

   - Jó napot, a kért törölközőket hoztam meg! - pukedliztem egyet, miközben éreztem, hogy az arcomba kúszott a vér.

"Miért bámul ennyire? És az istennek, engedjen már be!" - mérgelődtem magamban, aztán úgy voltam vele, hogy ha már ő megteheti, akkor már én is, hátha attól magához térne.

  Barna, kicsit hosszú, sűrű haj, markáns arc, meleg szürke szemek éjfekete szempillákkal. Pár napos borosta fedte be az állát, de neki még jól is állt, csak még vonzóbbá tette a külsejét.

Felsőtestén nem viselt semmit, kivéve a köntöst, ami szabadon hagyta széles mellkasát és kellő halványan felsejlő hasizmait. Egy konkrét Adonisz huszonöt évesen, a sajátosságaival, már csak a saját istennője hiányzott mellőle, de ő biztos a hálóban foglalta el magát. 

  - Igen, köszönöm - szólalt meg végre rekedten, mintha egy ideje nem beszélt volna senkihez én meg eloldalaztam mellette, vigyázva, nehogy hozzáérjek, mivel továbbra is ott állt az ajtóban, és csak a fejével fordult utánam.

   Miután fellélegeztem, csak akkor tudatosult bennem, hogy ez nem csak egy szobából és kicsi fürdőből álló rész, hanem egy lakosztály nappalival, bárral, csodálatos kilátással, minden bizonnyal hatalmas hálóval és luxus fürdővel. 

   Gyönyörű, halvány krém és gyöngyház színek uralták a nappalit, és csodálatos képet alkotott azzal a pár mély bordó kanapéval és díszekkel, amik ízlésesen el voltak rendezve.

   Amikor megfordultam, mintha egy erkélyajtót is láttam volna, de nem voltam benne biztos.

  - Megkérdezhetem, hogy merre találom a fürdőt? - kérdeztem udvariasan angolul, miközben próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy továbbra is  bámul az ajtófélfának dőlve összefont karokkal. 

"Istenem, milyen bicepszek!" - indultak meg bennem a női hormonok, mire muszáj volt fegyelmeznem magam. Én nem szoktam eldobni az agyam egy jó pasi láttán! James miatt sem volt semmi. Csak mert nem láttad még félmeztelenül! - kötött belém a lelki énem, de gyorsan elhessegettem mind ezeket a gondolatokat, mind az említett fantáziaképet Jamesről, egyrészt azért, mert a munkára kellett figyelnem, másrészt pedig, mert én ki nem állhattam Jamest. 

   A férfi felvont szemöldökkel meredt rám mire még jobban elpirultam. Valószínűleg válaszolt a kérdésemre, míg én a gondolataimba mélyedtem, de a becsületem nem vitt rá arra, hogy még egyszer megkérdezzem. Pukedliztem még egyet, és találomra bementem az egyik ajtón. 

   Egyenesen a hálóba léptem, aminek a közepén egy hatalmas baldachinos ágy terpeszkedett kellemes sárga ágytakarókkal, a falak is a sárga egy másik árnyalatában tündököltek csak úgy, mint a képek a falon. A szekrények lakkozott fehérséggel csillogtak az ablakon át beáradó fényben. Az összképet csak a szétdobált ruhaneműk torzították el, és sehol nem volt egy istennő szerűség, mint azt elsőnek gondoltam. A ruhamennyiség alapján a srác egyedül volt itt.

  Mikor meghallottam a lépteit közeledni a szoba felé gyorsan bementem az innen nyíló fürdőbe és leraktam a törölközőket. 

  Természetesen itt is minden gyönyörűen nézett ki, fehérben és aranyban csillogott minden. Miután végeztem megfordultam, hogy visszamenjek, de legnagyobb megrökönyödésemre az Adonisz teljes egészében betöltve az ajtót támaszkodott a félfának és a változatosság kedvéért engem bámult.

    Ismét.

   - Elnézést, de... Kiengedne? - tettem fel a kérdést udvariasan egy apró mosoly kíséretében, abban reménykedve, hogy hátha be fog válni.

   - Természetesen. De egy feltétellel - emelte meg a kezét, amikor megindultam.

   - Mit szeretne? - torpantam meg miközben próbáltam minél kedvesebb és nyájasabb hangot megütni.

   - A telefonszámodat.

   - Ez most komoly? - rántottam a hajam tövéig a szemöldökeimet hitetlenkedve, mire megrázta a fejét. - Már elnézést, de a munkaköri leírásomban ez nem szerepel - mondtam, és reméltem, hogy tényleg nincs ilyen benne, mivel fogalmam sem volt, hogy ilyenkor mi a teendőnk. Biztos van olyan paragrafus, hogy a vendéggel nem kacérkodunk vagy valami ilyesmi.

   - Márpedig csak akkor mehetsz el innen - vonta fel ő is kihívóan a fél szemöldökét mire éreztem, hogy kezdek bedühödni.

   - Szeretnélek megkérni, hogy állj félre - szedtem össze az utolsó morzsányi türelmemet, és az ő érdekében reménykedtem benne, hogy hallgat rám. - És mielőtt akármit is akar csinálni velem, elmondom, hogy tanultam önvédelmet pár éven át...

   - Húha, micsoda mérges cica. Hát jó, akkor nem kérek semmit tőled, de ne várd, hogy nem fogom megtudni a neved és a számodat - lökte el magát az ajtóból, majd eltűnt a szemem elől.

   - Ugyan, mégis honnan tudná meg a számom? Max akkor tehetné meg, ha a királyi  családból származna - morogtam magamnak miközben felkaptam a kosarat és sietve elhagytam a lakosztályt. Szerencsére nem találkoztam a zaklatómmal, de biztos csak azért, mert ő így akarta.

  - Miért kell minden jól kinéző férfinak egyben egy tahónak is lennie? - dohogtam magamban miközben elcsíptem a lefele induló liftet. Most mindegyik szinten beszálltak emberek így mire leértünk tele volt a fülke.

A vidáman csacsogó lányok után battyogtam vissza ahol Violetta várt aggodalmas arccal.

   - Hála az égnek. annyi ideig oda voltál, hogy nem tudtam elképzelni, hogy mi történt veled - kapta el a kezemet és behúzott az irodájába.

   - Nekem nem lett volna semmi bajom, max a pasinak, akihez felküldtél - rántottam meg a vállamat mire a főnökasszony lesápadt kicsit.

  - Mond, ugye nem voltál goromba vele? 

  - Nem tudom, mi számít itt annak - húztam el a számat. A jókedvem, mint egy fürge pillangó, elillant.

  - Az, ami a pincéreknél is - vágta rá egy kicsi gondolkodás után.

  - Akkor egy kicsit voltam az vele - sziszegtem szégyenlős dühömbe. - De ez miért érdekel annyira? Hisz csak egy vendég.

  - Még ha csak az volna! Te nem ismerted fel? - meredt rám kérdőn mire megráztam a fejem. - Nem szoktál újságot olvasni?

  - Meg tudom még ma, hogy ki ő, vagy tovább kérdezgetsz? - nevettem el magam mire egy kicsit ő is elmosolyodott.

  - Zsófi. ő az angol királynő másod unokatestvérének a fia. Harold William Dikerson.

  Utálom, hogy szinte mindig igazam van. Tényleg ki tudja deríteni a számomat.

Nyolc /második rész/

 - Hát - szívtam bele az útközben vett jégkásámba -, tizenéves koromban kissé önmagamnak való gyerek voltam. Tudod, az a befordulós, "engem senki sem ért meg" fajta. Most már csak nevetni tudok rajta, de akkor komolynak éreztem magam. Sokat sétáltam a legelején, magányosan, üvöltő zenével a fülemben és akkor találtam erre - döntöttem hátra a fejemet, és hagytam, hogy megfürödhessen a napfényben.

  - Vagdostad is magad? - hallottam James tűnődő hangját, de nem nyitottam ki a szememet és nem néztem rá.

  - Nem, akkoriban nem volt nagy divat, az csak a mostani tiniknél menő. Meg nem is süllyedtem olyan mélyre sose. Az csak felszínes dühöngés volt az elköltözés, és a régi közegből való kiszakítás miatt. Csak az volt az egész. Dühöngés.

   - Hm...- hümmögött, mire fél szemmel rápislantottam és elkaptam a pillantását.

   - Mi van?

   - Semmi, semmi - legyintett.

  Az elkövetkező pár percben csendben voltunk, csak a part szélének csapódó víz meg a mögöttünk elhúzó autók és gyalogló embercsoportok zaja hallatszott. Meghitt volt az egész, amit végül James tört meg azzal, hogy ideje visszafele mennünk, ha nem akarom, hogy itt maradjak.

  - Vagy jöhetsz velem is - nézett rám kacéran és kihívóan, de a szemében ott volt az is, hogy tudja, hogy nem merek beleegyezni. Nos, itt az ideje meglepni.

  - Jó, megyek veled, ha van pót bukósisakod - mutattam a kezében lévőre, amit egészen eddig magával hurcolt.

   - Van - felelte és próbálta elrejteni az arcáról az elképedést, amit a beleegyezésem váltott ki.

   - Szuper. Akkor merre kell menni? - pattantam fel és előre tuszkoltam, hogy mutassa az utat.

   - És hogyan tettél szert egy motorra, és hogy jöttél azzal? - érdeklődtem séta közben.

   - Egyik unokatestvérem itt lakik, és az övé, de sose használta, ezért amikor megkérdeztem, gondolkodás nélkül ideadta.  Amikor meg idejöttem a felvétel miatt megkérdeztem, és azt mondták, hogy lehet. Ennyi az egész - vont vállat.

   - Aha. És mióta motorozol? - rántottam egyet a táskámon majd zsebre tettem az egyik kezemet.

   - Hat éve, de mindig is akartam - mosolyodott el én pedig megkönnyebbültem. Legalább tapasztalt vezető.

Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy honnan jön ez a szenvedély válaszolt a kimondatlan gondolatomra.

  - Apám is motorozott, s annyira megszerette, hogy a végén oktatni is kezdte. Engem is ő tanított, de nem nála raktam le a vizsgámat. Mára már visszavonult, és csak a boltba megy motorral, de neki elég is ez már.

  - Akkor ez családban maradt - mosolyodtam el én is miközben lementünk egy süllyesztett parkolóba.

  - Ja. Kérdezhetek valamit?

  - Mintha nem azt csináltad volna egész nap...

  - Oké - felelte ügyet sem vetve a megjegyzésemre. - Te alapból minden pasival ilyen elutasító vagy, vagy csak én érdemeltem ki ezt? - kérdezte mire elbotlottam a lábamban és majdnem hasra estem a meglepődöttségtől, majd hálát adtam a parkolóban derengő félhomályban, amiért nem engedte láttatni, hogy lángolni kezdett az arcom.

  - Ömm... Izé.. Szóval - makogtam össze-vissza és halogattam a választ. James egy darabig rám bámult majd megállt, én meg nem vettem észre, és egyenesen nekimentem valaminek majd a lendülettől felborultam volna a dologgal együtt, ha James nem kapott volna el egyik kezével a derekamnál, a másikkal meg a kemény valamit.

   - Basszus, Zsófi - rántott vissza álló helyzetbe. - Majdnem összetörted a motort! - morgolódott, nekem meg leesett, hogy most hallottam először a nevemet. Bizsergető érzés töltötte meg a gyomrom mire még jobban elvörösödtem.

  - Bocs- motyogtam és közben örültem, hogy ezzel eltereltem a figyelmét a kérdésről.

  - Mindegy, remélem nem csikaródott meg. Na, figyelj. Itt egy bukó és egy kabát - nyújtotta át a két dolgot a motor hátsó részéből miután stabilan visszaállította azt.

  - Minek a kabát? - forgattam a kezeim között a kicsit nagynak tűnő darabot.

  - Hogy ne fagyj meg a menetszélben.

  - Aha... - vettem fel a bőrkabátot és megmozgattam benne a kezeimet. - Fura.

  - Csak meg kell szokni - vetett rám egy pillantást majd felkapta a sajátját és fejébe nyomta a bukósisakját, míg én idegenül forgattam a kezemben a sima piros színű bukót mire felsóhajtott. - Sose ültél motoron ugye?

  - Ja - feleltem zavartan majd átadtam a kinyújtott kezébe, hogy segítsen felvenni. - Várj, kiengedem a hajamat, meg küldök egy üzenetet Gisellenek hogy ne várjanak rám! - állítottam meg és kirántottam a hajgumit a kisimított hajamból majd megírtam az SMS-t.

  Ügyes kézzel rányomta a fejemre, megvárta, míg kisimítottam a hajamat az arcomból majd bekattintotta a kapcsot az állam alatt.

  - Azt az eget, ez nagyon meleg - forgolódtam vele és tompán hallottam a saját hangom.

  - Az, de menet közben pont jó - szűrődött át James mondanivalója.

  Ő már fenn ült a motoron és intett, hogy én is szálljak fel mögé. Nehéznek érezve a fejemet imbolyogtam hozzá és próbáltam felmászni mögé. Miután sikeresen elhelyezkedtem az ülésen hátranyúlva megragadta a karomat és maga köré fonta. A meglepettségtől megdermedtem, amikor közel kerültem a hátához és bábként hagytam, hogy húzogasson, majd miután a zsebeibe dugta a kezemet hátrafordította a fejét.

  - Itt kapaszkodj jó erősen, és nem, nem azt akarom, hogy letaperolj, csak azt szeretném, hogy amikor megérkezünk tudd használni az ujjaidat, mivel kesztyűt sem tudok adni.

   - Aha - feleltem égő fejjel remélve, hogy hallotta, de miután megéreztem, hogy remegni kezd alattam a motor gondoltam, hogy eljutottak hozzá a hangok. Szorosabbra fontam körülötte a karom, amikor elindultunk és nekidöntöttem a fejemet a hátának. Éreztem, hogy megrázkódik, de nem tudtam dűlőre jutni abban, hogy kinevetett vagy csak a motor rázta.

  Fény ömlött végig rajtunk, amikor kigördültünk a parkolóból és egy kicsit gyorsabbra vette az iramot. Ijesztő volt a tudat, hogy gyorsan megyünk, és nincs, mi védjen úgy, mint egy autó váza, de egyben felemelő érzés volt, ahogy szabadon ültünk és olyan érzésem volt, hogy senki sem állhat az utunkban. Néztem a mellettünk elsuhanó tájat és járműveket, elvesztem az összemosódó fák látványában, amik eszeveszett gyorsaságban tűntek el és váltották egymást.

És nem olyan volt, mint a filmekben, hogy belesimulsz az előtted ülő titkos szívszerelmed hátába és beszívod az illatát és baromi boldog vagy, ugyanis a bazinagy bukósisak megakadályozza az egész illatos dolgot, és bár hozzátapadsz a hátához, de csak azért, hogy kevésbé érjen a menetszél és hogy le ne repülj mögüle. De azért így is van egyfajta adrenalin lökete.

   Egy idő után már nem is figyeltem semmire, csak bambultam az utat, s csak akkor eszméltem fel, amikor lassítottunk majd megállt a motor a szállónk mellett. Elgémberedve kászálódtam le a nyugvó nap fényében.

  - Na, milyen volt? - rántotta le a fejéről a sisakot és kipirult arccal vigyorgott rám.

  - Hát... - halogattam a választ miközben megpróbáltam leszedni magamról a saját bukómat, majd mikor James mellém lépett, hogy segítsen s én ellazulva hagytam neki. - Nem az én világom.

  - Hogy nem lehet, ezt nem szereti - húzta le a fejemről majd mosolyogva meredt a kócos hajzatomra.

  - A te szempontodból lehet, hogy jó, nekem nem volt annyira élvezetes. Egyszer kipróbáltam és ennyi - vontam vállat és kipróbáltam az ujjaimmal fésülni.

  - Á, csak egyszer próbáld ki sofőrként és beleszerelmesedsz- bólogatott sokat tudóan én meg ráhagytam, had okoskodjon, kezébe nyomtam a kabátot is és őt hátrahagyva bebaktattam az ajtón.

  Nem sokat kellett arra várnom, hogy Giselle és Kriszta lerohanjanak az ajtóban és visongva kérdezősködni.

   - Nyugi, gyertek a szobába majd ott mindet elmondok, jó? - nevettem rajtuk, mire csoportosan elindultunk az alvóhelyünkhöz.

   Miközben átöltöztem és megfésülködtem elmeséltem mindent, ami aznap történt, ők meg vigyorogva hallgatták végig, majd mikor befejeztem egyetértő mosolyt váltottak.

   - Mi ez a sunyi vigyor? - méregettem őket kérdőn mire csak megrázták a fejüket.

  - Majd egyszer megtudod! - intettek le vidáman és utána ők kezdték mesélni, hogy mi történt velük aznap.

   Hétfőn a vasárnapi henyélés után frissen ébredten, és vidáman hallgattam, ahogy Kriszta a randijukat szervezi a reggeli közben.

   - Egy teljes listád van? - harapott a bagettjébe Giselle és a szőke lány előtt fekvő lapra mutatott.

   - Hát, nem egészen, csak... emlékeztető? - harapta be a száját szégyenlősen.

   - Jó hosszú - szívta tovább a vérét Giselle mire közbeszóltam.

   - Kriszta nyugi, csak ugrat! - intettem feléjük a vajazó késsel mire megkönnyebbült, Giselle meg játékosan rám öltötte a nyelvét. 

  - Na és mi van veled meg Jamesszel? - csapott le rögtön rám a reggeli kötekedős kedvében levő barátnőm.

  - Semmi, mi lenne? - hárítottam faarccal mire bosszúsan felsóhajtott.

 - Nem is tudom, például beszélgettetek-e vagy valami? - forgatta a szemeit Giselle, Kriszta meg egyetértően bólogatott mellette.

  - És szerinted mikor jutott volna erre időm? Vasárnap egész nap veled voltam - mutattam rá a tényekre.

  - De nem minden egyes percben.

  - Amikor nem veletek voltam akkor a többiekkel. Tudod, Christopherrel, Annabellel meg a többiek.

  Erre csak rosszallóan hümmögött egy sort, majd az evés végéig nem is nagyon beszéltünk többet. Amikor befejeztük elköszöntünk Krisztától, aki izgatottan indult Marcus keresésére, mi meg elindultunk, hogy átöltözzünk és menjünk dolgozni. A szokásosnál kevesebben voltak így lassabb, és kényelmesebb tempóban fojt a felszolgálás. A köztes időkben cseverésztünk a többiekkel meg nevetgéltünk.

  James a pénteki nap óta került én meg nem értettem, hogy miért, de sajnos mikor beszélni akartam vele akkor pont kész lett a rendelésem, és mire visszaértem ő eltűnt. Innentől kezdve mindig elkerültük egymást.

   A nap végén Gisellel beszélgettem, amikor hazaértek a mai kimenősök. Fürkésztük a soraikat, hogy majd Krisztát kiszedjük és zaklassuk azzal, hogy meséljen el mindent, de akármennyire is meresztgettük a szemünket nem láttuk sem a lányt sem pedig Marcust.

  - Szerinted mi van most? - néztem a mellettem ülő Gisellere mire megrázta a fejét.

  - Passzolok. Felhívom Krisztát, hogy hol a francban vannak - kapta elő a telefonját majd tárcsázta a számát. Háromszor hívta újra majd lemondóan sóhajtott.

  - Remélem nem esett baja - harapdáltam a számat gondterhelten.

  - Csak nem. Más nem, Marcus vigyáz rá... 

  - Reméljük - hagytam rá. Próbáltunk még beszélgetni egy kicsit, de az egészből az lett, hogy magunk elé meredve gondolkodtunk, hogy merre lehetnek Krisztáék.

  Tíz óra környékén elbúcsúztunk egymástól és visszavonultunk a szobánkban, miközben továbbra sem volt semmi hírünk a szerelmesekről, sőt, még Marcus társasága sem került vissza.

  Már tizenegy körül járt az idő mikor lezuhanyozva feküdtem az ágyamon, ölemben a laptoppal és az egyik koleszos barátnőmmel chateltem amikor kopogtattak. 

  A gépet félrerakva felpattantam és az ajtóhoz siettem. Gondolkodás nélkül kitártam mire Kriszta borult a nyakamba alkoholgőzzel körbevéve.

  - Te jó ég, mi történt vele? - néztem le a nem kicsit elázott szőkeségre majd vissza fel az ajtóban álló józanabbnak tűnő Marcusra.

  - Úgy gondolta, hogy bírja a piát - válaszolta fáradt hangon. - Csak kiderült, hogy nem annyira, mint szeretné.

  - Ezért hagytad, hogy elázzon - néztem rá szemrehányóan mire védekezően felemelte a kezeit.

  - Mire rájöttem, hogy sok lesz, már nem tudtam megállítani.

  - Mindegy már - sóhajtottam fel. - Mivel jöttetek haza?

  - Taxival.

  - Mindenki? - támogattam el ittas barátnőmet az ágyához miközben bólogatva hallgattam vihogva elhadart mondanivalóját.

  - Igen. Rendben lesztek? - kérdezte aggodalmasan mire intettem, hogy igen. - Akkor  jó éjt.

  - Jó éjt - köszöntem el, majd miután bezárta az ajtót nekiálltam, hogy levetkőztessem Krisztát. Miután ráhúztam egy tiszta pólót a fürdőből kihoztam egy vödröt és az ágya mellé tettem, hogy ha reggel szüksége lesz rá ne keljen elszenvednie magát a fürdőig. Még kikészítettem neki egy üveg vizet mellé egy doboz aszpirint, majd miután megbizonyosodtam arról, hogy alszik lekapcsoltam a lámpát és én is lefeküdtem.

  

  Másnap reggel hangosan csörgött a Kriszta telefonján beállított ébresztő. Én már éberen ültem felöltözve az ágyon mikor a másik ágyból hatalmas nyöszörgések közepette előbukkant egy kéz és a telefon után tapogatózott. Mikor megtalálta morogva kezdte csapkodni az érintőképernyőt remélve, hogy valamikor kikapcsolja. A harmadik csapásra sikerült neki, majd kócosan és halálsápadtan felült az ágyában.

  - Reggelt! - vigyorogtam rá pontosan tudva, hogy hogy érzi magát. 

  - Rgelt - morogta vissza rekedten majd a tekintete megakadt a gyógyszeren, amit rögtön bevett.

  - Gondolom nem vagy munka kész - néztem rá jókedvűen mire nyűgösen visszahúzta a fejére a takaróját. - Ezt igennek veszem. Megyek és megkeresem a főnöködet. Hogy is hívják? Violetta, ugye?

   - Ja - nyögte.

  Kisiettem a szobából és bementem az ebédlőbe. Gyorsan megkerestem a szememmel Gisellet, majd mikor rátaláltam odasiettem hozzá. Gyorsan felvázoltam Kriszta helyzetét és állapotát, majd egy pirítós társaságában elhagytam a zsibongó termet, hogy Violetta keresésére induljak. 

  Bementem azon az ajtón ahol a takarítóknak beosztottak szoktak menni. Egy sima folyosóra jutottam, ami egyenesen haladt előre a halványlila falak között.

Végigballagtam a végéig ahol egy újabb ajtóval kerültem szembe. Mikor kinyitottam egy kerek helyiségben találtam magam, az egyik felét szekrények és takarítószeres polcok foglalták el, az én felemen pedig további három ajtó. Találomra benyitottam a hozzám közelebbibe mire elém tárult egy mosó és szárítógépekkel berendezett mosókonyha. A második mögött egy folyosó nyílt, több mellékfolyosóval és a végén lépcsővel, míg végül a negyedik ajtónál megtaláltam azt, amit kerestem.

  Az ajtó egy kis irodába nyílt, a mahagóni íróasztal mögött pedig egy fiatal, barna hajú nő ült, aki a belépésemre felnézett.

  - Elnézést, ön Violetta? - kérdeztem barátságos mosollyal mire bólintott.

  - Miben segíthetek?

  - Én Kriszta barátnője vagyok... Tudja, hosszú szőke hajú - néztem rá kérdőn, majd a biccentése után fojtattam. - Nem érzi magát túl jól, így én csak azért jöttem, hogy jelezzem, ma nem tud dolgozni.

   - Ajjaj, az bizony nagy gond - csapta össze gondterhelten a kezeit Violetta. - Szükség van minden egyes beosztottra. Maga nem tudna beállni a helyére? A ruhái biztos jók lennének rá. - mért végig gyorsan, míg én tátott szájjal meredtem rá.

  - Hogy én? Hát nincs valami nagy tapasztalatom ezen a téren.

  - Nem baj, magát akkor csak a legvésőbb esetben fogjuk kiküldeni. Kérem, tényleg szükség van mindenkire - nézett rám könyörgően mire felsóhajtottam.

   - Rendben, akkor nemsokára visszajövök felöltözve.

   - Köszönöm! - csapta megint össze a kezeit vidáman Violetta, én meg fejcsóválva visszaindultam. 

  Mibe kevertem már megint magam?