Hét

 Bocsánat, hogy csúsztam, de higgyétek el szombat óta folyamatosan

írtam a részt, mindig hozzátettem valamennyit, attól függően,

hogy mennyire tudtam írni.

De ez egy egészen hosszú és kissé eseménydúsabb rész lett, mint az előző, 

szóval remélem élvezni fogjátok :)

Ui: Esetleges hibákért, és a második felénél lévő szövegháttér miatt elnézést, holnap orvosolom, ma már nincs erőm rá!

Xxx Florianna

 - Üdv mindenkit újra itt! - harsant Oliver friss hangja, amikor az utolsó emberek is megérkeztek. - Most van egy kis mondanivalóm. Önöket nem érintette, de azért elmondom. A tegnapi nap egyfajta próbanap volt, ugyanis idén lesz húsz éves ez az egész park, szóval elég nagy vendégsereg lesz a szezonban, és nem csak szimpla emberek, hanem hírességek is elszoktak látogatni ilyen alkalmakkor. Így érthető, hogy miért csináltuk a tegnapi napot, és sajnálatos módon három embert el kellet küldenünk, mert alkalmatlannak bizonyultak. Bár - s szúrós pillantást vetett James felé -, itt is esélyes volt, hogy egy emberrel kevesebben legyünk, de végül nem bocsátottuk el. Szóval mostantól kezdve nagyon remélem, hogy nem lesz Önökre panasz egyik vendégektől sem, figyeljenek oda, hogy mindenkivel kedvesek legyenek, ne essenek extázisba, ha esetleg valami véletlen folytán egy híresség és a családja ül az asztalukhoz. Értve vagyok? - nézett végig rajtunk, majd az egyetértő mormogás után utunkra bocsátott minket.

   - Még el akartak küldeni! - értetlenkedett mögöttem James, amikor a tálcákat rendezgettem a pultomon.

Úgy látszik, ma el kell viselnem őt, mivel úgy döntött, hogy közlékeny lesz velem.

  - Nézd! - fordultam meg, de nem vártam, hogy ilyen közel lesz hozzám.

  A homlokába hulló sötétbarna tincseken lágyan csillant meg a lámpafény, és szinte egyenként meg tudtam számolni a szempilláit, amik a színtiszta zöld szemét keretezték. Az orránál nagyon halványan szeplők pettyezték az arcát, de alig látszottak, úgy beleolvadtak a bőrének barnaságába. Az ajka ívelt volt és épp, egy kissé gúnyos, mosolyra húzódott.

  - Na, mi történt, a sármomtól elalélt a kisasszony? - kérdezte cseppnyi humorral a hangjában mire felocsúdtam a bámulásából.

  - Nem - ráztam a fejem, de éreztem, hogy elpirulok. - Szóval, én nem csodálkozok azon, hogy el akartak küldeni.

   - Most miért mondod ezt? - kérdezett vissza fájdalmas arcot vágva, mintha pofon ütöttem volna. - Csak nem a véletlen balesetünkre utalsz?

  - Látod, okos fiú vagy te! - ütögettem meg a mellkasát gunyorosan, majd a tálcával a karomon kikerültem és elindultam, hogy elkezdhessem a munkát.

  - Mi van? - hallottam a döbbent hangját mögülem. - Ne már! Nem mehetsz csak el így! Hallod...! - ordibált utánam, de amikor rájött, hogy a nevemet sem tudja megakadt, mire készségesen fordultam hátra egy szóra.

  - Zsófia - majd kihátráltam az ajtón, és elkezdtem felvenni a rendeléseket.

   Már egy hónapja dolgoztunk a hotelben, és mindenki megismerkedett mindenkivel. Giselle összejött Marcussal, Kriszta egész jól beszélt már franciául, engem meg James szünet nélkül piszkált. 

  Épp az utolsó rendelésemet vittem ki, majd miután visszaértem láttam, hogy a mi csapatunkból csak én maradtam ott. Mosolyogva átadtam a tálcát meg a papírt, amin a leírt kérések voltak, és kiindultam a konyhából, amikor egy kissé zilált kinézetű ember rontott be.

  - Te! - mutatott rám, mire kérdőn rámeredtem. - Pincér vagy?

  - Igen, de... - kezdtem volna, de felemelte a kezét és belém fojtotta a mondandómat.

  - Nagyszerű! Akkor állíttasd össze ezeket, majd hozd ki a Parkba. Keresd  Marine Gousset. Kérdés van?

  - Igen - kezdtem félénken, mire a pasi rám villantotta a tekintetét. - Hogy fogok kijutni, meg hova kell mennem?

  - Ha kimész a dolgozók szárnyánál ott fog várni rád egy autó, és mint mondtam már, keresd Marinet. Rövid, barna göndör haja van és kék szemüvege. A kocsival úgy is oda fognak vinni. Tessék, ezek kellenek! - nyomott a kezembe egy papírdarabot, majd kiviharzott a konyhából. Értetlenül forgattam a kezemben a kártyát, majd észrevettem, hogy egy bizonyos Mason Berger névjegykártyájára lett leírva a rendelés.

  Sután megfordultam, majd Oliverhez mentem.

  - Oliver!

 - Igen? - fordult felém, mire odanyújtottam a kártyát.

 - Bejött egy ember, és ezt a kezembe nyomta, meg azt mondta, hogy vigyem ki egy kocsihoz - toporogtam mellette miközben olvasta.

  - Aha, szóval Berger téged talált meg - nevetett fel. - Nyugi, ezt lerendezem a szakáccsal, neked csak vinned kell, mint mondta. Várj itt, mindjárt kész lesz - sietett el, én meg egy sóhajjal leültem egy székre.

  Csöndben figyeltem a többiek sürgölődését, majd egy jó tíz perc elteltével újra megjelent mellettem Oliver, kezében egy piknikkosárral. De komolyan, még le is takarta egy piros-fehér kockás terítővel. Értetlen tekintetemet látva vállat vont.

  - Csak nem akartad egy tálcán elvinni! Így sokkal egyszerűbb.

  - Aha - vettem el tőle, majd vigyázva, hogy semmi ne törjön el, kimentem a konyhából.

  Ahogy átvágtam a részünkön kaptam egy pár kérdő pillantást, de nem foglalkoztam vele. Amikor kiléptem az udvarra mellbe vágott a hőség. Áldottam magam, amiért felfogtam kontyba a hajamat, ami most már egy jó ideje pirosan pompázott. Annyira nem lepődtem meg a melegen, mivel kéthetente muszáj volt elmennünk valamelyik nap a városba, ezt mindenkinek kiadták, természetesen nem egy napra mindenkinek, de így nem voltunk bezárva folyamatosan a hotelbe, és nem éreztük úgy, hogy börtönben lennénk. Természetesen, amikor valami mulaszthatatlan dolgunk támadt és el kellett mennünk megengedték.  

Mi, Gisellel és Krisztával, mindig próbáltuk úgy kérni, hogy egy napra essünk a kötelező kimenőnk, így sokszor együtt mentünk ki Párizsba ahol kiültünk egy kávézóba és beszélgettünk, vagy végigmentünk a sétálókon és a boltok kirakatát nézegettük.

  Most hunyorogva meredtem magam elé, hogy megszokjam a nap erős fényét. Egy kis idő után észrevettem egy kocsit. Egy nagyon kicsi kocsit, ami inkább azokra a autókra emlékeztetett amikkel a golfpályákon gurulnak egyik pályától a másikhoz, és a volán mögött egy huszonéves, napbarnított srác ült cigivel a szájában, miközben felvont szemöldökkel engem méregetett.

   - Téged el elfurikáznom a boszihoz?

  - Hogy mondod? - néztem rá értetlenül, mire egy sóhaj kíséretében, mintha annyira untattam volna, elpöckölte a cigijét.

   - Marine Goussehoz. Eléggé boszi kinézete van, ha érted mire gondolok - vigyorodott el.

  - Ja! Igen, nekem kell elvinnem ezeket... Fogalmam sincs hová.

  - Jól van akkor. Na, pattanj be, nem érünk rá! - intett, majd miután teljesítettem a kérését elindultunk. A tíz perces utat csendben tettük meg, csak néha mentünk át egy-egy turistától nyüzsgő utcán, amúgy kihalt utakon mentünk. 

  - Itt is vagyunk! - állította meg a kocsit egy kapu mögött. - Ő a te embered- mutatott egy negyvenes nő felé akinek a szemüvege csálén állt az orrán, a haja olyan volt, mintha százszor beletúrt volna, és az ideges arckifejezése csak megerősített ebben a hitemben.

  - Magát küldte Berger? - kérdezte, de választ sem várva kirántott az autóból. - Philip, te meg jöhettél volna gyorsabban is - folytatta a zsörtölődést miközben maga után húzott.

  - Már elnézést, de nem gázolhatok át az embereken! - háborodott fel az olaszos kinézetű Philip, de Marine szó nélkül hagyta, csak intett neki és bevonszolt egy ajtón.

  Amikor beléptünk elállt a lélegzetem. Egy öltözőbe kerültünk, ahol mindenfele hatalmas ruhák, parókák, sminkcuccok voltak az öltözőasztalok környékén, és egy csapat lány nevetett bent.

  - Lányok, itt van a rendelésetek! - emelte meg a hangját Marine a zavarban, mire mindenki egy csapásra körénk gyűlt és a kosárban kezdtek kutakodni. Ki egy zacskó péksüteményt, ki egy termoszt emelt ki a kosárból.

  - Bocs, bocs, bocs! - hallatszott egynáthás hang, majd nemsokára előretolakodott a gazdája is. A lánynak barna rövid haja volt, és szétfújt orra.

  - Jézusom, Jessica, hogy nézel ki? - sikkantott fel Marine, majd elhűlve meredt a vállát vonogató lányra. - Így nem mehetsz ki! Hogy nézne ki Ariel szétfújt orral, és köhögve? - sopánkodott, nekem meg leesett, hogy hol is vagyunk most. Az öltözőt azok a lányok foglalták el, akik a felvonulási kocsikon szoktak disney hercegnőként integetni, majd az utána lévő pár órában egy helyen várják a lelkes kislányokat egy fénykép erejéig.

  - Istenem, most mit csináljak? - rágta a szája szélét a nő miközben az előtte álldogáló és teát szürcsölő beteg lányra nézett. - Bernadette nem tud beugrani, mára direkt megkért, hogy engedjem el a szüleihez. Istenem, istenem! - sopánkodott én meg közben elkezdtem csendben elpakolni a visszaadott termoszokat.

  - És mi lenne, ha ő állna be mára? Körülbelül olyan alkatú, mint Jess, és még a haja is vörös, nem kéne paróka neki - szólalt meg az egyik göndör hajú lány, mire kikerekedett szemekkel fordultam felé.

  - Rám gondoltál? - hüledeztem, és tagadólag ráztam a fejem, de nekem eddig volt beleszólásom.

  - Nem is rossz ötlet - mustrált most már engem Marine.

  - De... Én azt sem tudom, hogy mit kell csinálni - próbáltam hárítani, de elég gyengén sikerült.

  - Nyugi, nem nehéz! Csak fenn ülsz a kocsin, bájosan mosolyogsz, integetsz és próbálsz nem leesni - nyomtak le egy székbe rögtön hárman.

  - Hogy? - vágtam riadt arcot mire mindannyian felnevettek.

  - Semmi, csak vicceltünk. Valójában ki leszel biztosítva, mivel neked a kocsi szélén kell lenned, mivel ugye uszonyod van és abba te nem tudsz állni. De még sosem sérült meg senki - mosolygott rám az, aki beajánlott engem. Hát kösz, most megnyugtattatok... 

  Egy darabig még mondtam a magamét, de minden fölösleges volt. Elmagyarázták, hogy mit kell csinálnom miközben kisminkeltek és megigazították a hajamat is.

  - Na - állt meg előttem a beteg Jessica, kezében két ruhával. - Az van, hogy neked kétszer kell átöltöznöd. Ebben - rázta maga előtt a zöld cuccot -, leszel a kocsin. Ja meg ebben - emelte fel hozzá a lila kagylóformájú melltartót.

  - Aha... - húztam el a szavakat bizonytalanságomban.

  - Nyugi, olyan, mint egy fürdőruha - nyugtatott meg, majd a másik kezét emelte fel. - Ezt majd akkor veszed fel, amikor visszajöttetek, és ki kell mennetek, hogy találkozzatok a vendégekkel. A többiek meg fognak várni, és segítenek, ha valamit nem tudsz, oksi? 

  - Jó! - sóhajtottam beletörődve mire felkacagtak körülöttem és én is elmosolyodtam.

  A lányok mind bemutatkoztak majd elmentek ők is készülődni én meg magamra rángattam az első ruhát.

  - Húha - mértem magam végig a tükörben. 

  - Baj van? - kukkantott be a paraván mögé Jess aki még mindig nem ment haza.

  - Nem, csak... Nem szoktam ilyen lengén öltözni a strandon kívül - legyintettem mire felnevetett.

  - Nyugi, meg lehet szokni, az első egy két alkalom nekem is ilyen volt - kuncogott, nekem meg eszembe jutott, hogy az elmúlt órában többször hallottam azt a szót, hogy "nyugi" mint életemben eddig.

  - Jut eszembe. Valaki odaszólna Angelinenek, hogy miért nem fognak megtalálni? Tudod, hogy a barátnőim ne ijedjenek meg vagy ilyesmi.

  - Persze, Marine már rég elintézte ezt. De mindjárt kezdtek, szóval, ha kész vagy akkor csatlakozhatsz a lányokhoz - mosolygott rám, majd elkapta a karomat, amikor felálltam és majdnem elestem. Abban az uszonyban lehetetlen volt még állni is.

  - Oké, mehetünk! - adtam ki az utasítást mikor már biztosan álltam a lábamon, majd apró csoszogások közepette kivánszorogtunk a többiekhez, akik mosolyogni kezdtek a szenvedésem láttán.

  - Itt vagyok, kezdhetünk! - tapsoltam vidáman és már teljesen beleélve magamat a szereplésembe, hisz nem minden nap esik meg az emberrel, hogy disney hercegnőt játszhat.

  Amikor kimentünk a kapu mögé kissé meghökkentem. Három nagy, több részre beosztott kocsi állt előttem, mindegyik másképp beépítve. Még nagyban nézelődtem amikor Roxanne megérintette a karomat, majd a Hamupipőke jelmezében rám mosolygott.

  - Zsófi, bemutatom a mai napi hercegedet. Eric herceg, vagy közismertebb nevén Adrien Brochu.

  - Ad - rövidítette le a srác, miközben én olvadoztam előtte. Fekete haj, kék szem, sármos arc és gyönyörű hang. A halálom.

  - Szia - tértem vissza a kábulatból és szélesen rámosolyogtam.

  Nemsokára jöttek a segítők, és elmagyarázták, hogy mi lesz, hogy kell csinálni, majd a nevüknek megfelelően segítettek felmászni a helyemre és kellőképp kibiztosítottak, ami el is kellett, ugyanis amikor megláttam, hogy milyen magasan vagyok kicsit megszédültem, de utána már élveztem az egész perpatvart.

Lassan mindenki elfoglalta a helyét, a kapun túlról pedig zene szállt felénk, Ad rám mosolygott, majd egy hirtelen rándulással elindult a menet. Amint az első kocsi, amin Mickey és Minnie egér meg a többi társuk ugráltak, kigördült hatalmas hangorkán keletkezett és fehér villanások jelezték a vakuzó fényképezőket.

Az adrenalin szintem az egekbe szökött, amikor mi is követtük az elsőt, és önkéntelenül is mosolyra fakadt a szám miközben a sikítozó, ugráló vagy mindkettőt egyszerre csináló hercegnőruhába öltözött és integető gyerekeknek visszaintettem.

   Lépésben haladt a kocsi, így körülbelül egy órába telt mire egy hasonló kapun visszatértünk egy hasonló helyhez. Hamar leszedtek a kocsiról, majd Eliza segítségével visszatotyogtam az öltözőbe ahol rövid úton átvettem a kék ruhát. Megkönnyebbültem, amikor a szatén szabadon hagyta a lábamat és eltakarta a felsőtestemet. Gyorsan belebújtam még a kis kék topánba és visszasiettem a többiekhez.

   Az elkövetkező órákban megszámolhatatlan kislányt öleltem meg, nevetettem a vicceiken, mosolyogtam megértően a fáradt, de vidám szülőkre, és fénykép készült rólam.

  - Még jó, hogy jó arcom van a fényképekhez - rogytam le fáradtan egy székre, amikor visszamentünk, hogy elkészüljünk az utolsó menetre mire a többiek hasonlóan fáradt és nyűgös arccal elmosolyodtak.

  - Már csak ezt kell kibírnunk, és vége! - nyújtózott a Csingiling felszerelésében Odette, mire felsóhajtottam.

  - Akkor megyek, átvedlek - vánszorogtam a paraván mögé egy mosollyal a fejemen miközben a többiek nevetésben törtek ki.

  Az utolsó felvonulás kicsit már másabb hangulatú volt, nyugodtabb számomra, bár most is erőlködés nélkül vigyorogtam és integettem a vendégeknek és büszkeséggel töltött el az a gondolat, hogy elmondhatom magamról, hogy voltam hercegnő is.

  A nap végén, immár a rendes ruhámban, elköszöntem a lányoktól, megköszöntem nekik ezt az élményt, majd Philip visszavitt a hotel dolgozói részlegéhez. A kosarat gyorsan leadtam a konyhán, majd, mivel már vége volt a vacsorának, szereztem magamnak egy kis ételt, amit ott meg is ettem. 

A szobámba beérve Gisellet és Krisztát is ott találtam, épp franciául beszélgettek, de amint megláttak engem letámadtak, és követelték, hogy mondjam el, mi hogyan történt.

Giselle tizenegy környékén ment el aludni, majd mire én is odajutottam, hogy lefeküdhessek, az álom rögtön rám talált.

Direkt a végére hagytam.

Vivi Prigyeni számon kérte rajtam, hogy hol van a kép Jamesről meg Oliverről. :D

Nos, Jamest mostantól megtekinthetitek a Szereplők modulban, de a főnökről ne várjatok képet, ő nem olyan fontos személy :)

Ui.: Remélem tetszeni fog nektek James ;D