Nyolc /második rész/

 - Hát - szívtam bele az útközben vett jégkásámba -, tizenéves koromban kissé önmagamnak való gyerek voltam. Tudod, az a befordulós, "engem senki sem ért meg" fajta. Most már csak nevetni tudok rajta, de akkor komolynak éreztem magam. Sokat sétáltam a legelején, magányosan, üvöltő zenével a fülemben és akkor találtam erre - döntöttem hátra a fejemet, és hagytam, hogy megfürödhessen a napfényben.

  - Vagdostad is magad? - hallottam James tűnődő hangját, de nem nyitottam ki a szememet és nem néztem rá.

  - Nem, akkoriban nem volt nagy divat, az csak a mostani tiniknél menő. Meg nem is süllyedtem olyan mélyre sose. Az csak felszínes dühöngés volt az elköltözés, és a régi közegből való kiszakítás miatt. Csak az volt az egész. Dühöngés.

   - Hm...- hümmögött, mire fél szemmel rápislantottam és elkaptam a pillantását.

   - Mi van?

   - Semmi, semmi - legyintett.

  Az elkövetkező pár percben csendben voltunk, csak a part szélének csapódó víz meg a mögöttünk elhúzó autók és gyalogló embercsoportok zaja hallatszott. Meghitt volt az egész, amit végül James tört meg azzal, hogy ideje visszafele mennünk, ha nem akarom, hogy itt maradjak.

  - Vagy jöhetsz velem is - nézett rám kacéran és kihívóan, de a szemében ott volt az is, hogy tudja, hogy nem merek beleegyezni. Nos, itt az ideje meglepni.

  - Jó, megyek veled, ha van pót bukósisakod - mutattam a kezében lévőre, amit egészen eddig magával hurcolt.

   - Van - felelte és próbálta elrejteni az arcáról az elképedést, amit a beleegyezésem váltott ki.

   - Szuper. Akkor merre kell menni? - pattantam fel és előre tuszkoltam, hogy mutassa az utat.

   - És hogyan tettél szert egy motorra, és hogy jöttél azzal? - érdeklődtem séta közben.

   - Egyik unokatestvérem itt lakik, és az övé, de sose használta, ezért amikor megkérdeztem, gondolkodás nélkül ideadta.  Amikor meg idejöttem a felvétel miatt megkérdeztem, és azt mondták, hogy lehet. Ennyi az egész - vont vállat.

   - Aha. És mióta motorozol? - rántottam egyet a táskámon majd zsebre tettem az egyik kezemet.

   - Hat éve, de mindig is akartam - mosolyodott el én pedig megkönnyebbültem. Legalább tapasztalt vezető.

Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy honnan jön ez a szenvedély válaszolt a kimondatlan gondolatomra.

  - Apám is motorozott, s annyira megszerette, hogy a végén oktatni is kezdte. Engem is ő tanított, de nem nála raktam le a vizsgámat. Mára már visszavonult, és csak a boltba megy motorral, de neki elég is ez már.

  - Akkor ez családban maradt - mosolyodtam el én is miközben lementünk egy süllyesztett parkolóba.

  - Ja. Kérdezhetek valamit?

  - Mintha nem azt csináltad volna egész nap...

  - Oké - felelte ügyet sem vetve a megjegyzésemre. - Te alapból minden pasival ilyen elutasító vagy, vagy csak én érdemeltem ki ezt? - kérdezte mire elbotlottam a lábamban és majdnem hasra estem a meglepődöttségtől, majd hálát adtam a parkolóban derengő félhomályban, amiért nem engedte láttatni, hogy lángolni kezdett az arcom.

  - Ömm... Izé.. Szóval - makogtam össze-vissza és halogattam a választ. James egy darabig rám bámult majd megállt, én meg nem vettem észre, és egyenesen nekimentem valaminek majd a lendülettől felborultam volna a dologgal együtt, ha James nem kapott volna el egyik kezével a derekamnál, a másikkal meg a kemény valamit.

   - Basszus, Zsófi - rántott vissza álló helyzetbe. - Majdnem összetörted a motort! - morgolódott, nekem meg leesett, hogy most hallottam először a nevemet. Bizsergető érzés töltötte meg a gyomrom mire még jobban elvörösödtem.

  - Bocs- motyogtam és közben örültem, hogy ezzel eltereltem a figyelmét a kérdésről.

  - Mindegy, remélem nem csikaródott meg. Na, figyelj. Itt egy bukó és egy kabát - nyújtotta át a két dolgot a motor hátsó részéből miután stabilan visszaállította azt.

  - Minek a kabát? - forgattam a kezeim között a kicsit nagynak tűnő darabot.

  - Hogy ne fagyj meg a menetszélben.

  - Aha... - vettem fel a bőrkabátot és megmozgattam benne a kezeimet. - Fura.

  - Csak meg kell szokni - vetett rám egy pillantást majd felkapta a sajátját és fejébe nyomta a bukósisakját, míg én idegenül forgattam a kezemben a sima piros színű bukót mire felsóhajtott. - Sose ültél motoron ugye?

  - Ja - feleltem zavartan majd átadtam a kinyújtott kezébe, hogy segítsen felvenni. - Várj, kiengedem a hajamat, meg küldök egy üzenetet Gisellenek hogy ne várjanak rám! - állítottam meg és kirántottam a hajgumit a kisimított hajamból majd megírtam az SMS-t.

  Ügyes kézzel rányomta a fejemre, megvárta, míg kisimítottam a hajamat az arcomból majd bekattintotta a kapcsot az állam alatt.

  - Azt az eget, ez nagyon meleg - forgolódtam vele és tompán hallottam a saját hangom.

  - Az, de menet közben pont jó - szűrődött át James mondanivalója.

  Ő már fenn ült a motoron és intett, hogy én is szálljak fel mögé. Nehéznek érezve a fejemet imbolyogtam hozzá és próbáltam felmászni mögé. Miután sikeresen elhelyezkedtem az ülésen hátranyúlva megragadta a karomat és maga köré fonta. A meglepettségtől megdermedtem, amikor közel kerültem a hátához és bábként hagytam, hogy húzogasson, majd miután a zsebeibe dugta a kezemet hátrafordította a fejét.

  - Itt kapaszkodj jó erősen, és nem, nem azt akarom, hogy letaperolj, csak azt szeretném, hogy amikor megérkezünk tudd használni az ujjaidat, mivel kesztyűt sem tudok adni.

   - Aha - feleltem égő fejjel remélve, hogy hallotta, de miután megéreztem, hogy remegni kezd alattam a motor gondoltam, hogy eljutottak hozzá a hangok. Szorosabbra fontam körülötte a karom, amikor elindultunk és nekidöntöttem a fejemet a hátának. Éreztem, hogy megrázkódik, de nem tudtam dűlőre jutni abban, hogy kinevetett vagy csak a motor rázta.

  Fény ömlött végig rajtunk, amikor kigördültünk a parkolóból és egy kicsit gyorsabbra vette az iramot. Ijesztő volt a tudat, hogy gyorsan megyünk, és nincs, mi védjen úgy, mint egy autó váza, de egyben felemelő érzés volt, ahogy szabadon ültünk és olyan érzésem volt, hogy senki sem állhat az utunkban. Néztem a mellettünk elsuhanó tájat és járműveket, elvesztem az összemosódó fák látványában, amik eszeveszett gyorsaságban tűntek el és váltották egymást.

És nem olyan volt, mint a filmekben, hogy belesimulsz az előtted ülő titkos szívszerelmed hátába és beszívod az illatát és baromi boldog vagy, ugyanis a bazinagy bukósisak megakadályozza az egész illatos dolgot, és bár hozzátapadsz a hátához, de csak azért, hogy kevésbé érjen a menetszél és hogy le ne repülj mögüle. De azért így is van egyfajta adrenalin lökete.

   Egy idő után már nem is figyeltem semmire, csak bambultam az utat, s csak akkor eszméltem fel, amikor lassítottunk majd megállt a motor a szállónk mellett. Elgémberedve kászálódtam le a nyugvó nap fényében.

  - Na, milyen volt? - rántotta le a fejéről a sisakot és kipirult arccal vigyorgott rám.

  - Hát... - halogattam a választ miközben megpróbáltam leszedni magamról a saját bukómat, majd mikor James mellém lépett, hogy segítsen s én ellazulva hagytam neki. - Nem az én világom.

  - Hogy nem lehet, ezt nem szereti - húzta le a fejemről majd mosolyogva meredt a kócos hajzatomra.

  - A te szempontodból lehet, hogy jó, nekem nem volt annyira élvezetes. Egyszer kipróbáltam és ennyi - vontam vállat és kipróbáltam az ujjaimmal fésülni.

  - Á, csak egyszer próbáld ki sofőrként és beleszerelmesedsz- bólogatott sokat tudóan én meg ráhagytam, had okoskodjon, kezébe nyomtam a kabátot is és őt hátrahagyva bebaktattam az ajtón.

  Nem sokat kellett arra várnom, hogy Giselle és Kriszta lerohanjanak az ajtóban és visongva kérdezősködni.

   - Nyugi, gyertek a szobába majd ott mindet elmondok, jó? - nevettem rajtuk, mire csoportosan elindultunk az alvóhelyünkhöz.

   Miközben átöltöztem és megfésülködtem elmeséltem mindent, ami aznap történt, ők meg vigyorogva hallgatták végig, majd mikor befejeztem egyetértő mosolyt váltottak.

   - Mi ez a sunyi vigyor? - méregettem őket kérdőn mire csak megrázták a fejüket.

  - Majd egyszer megtudod! - intettek le vidáman és utána ők kezdték mesélni, hogy mi történt velük aznap.

   Hétfőn a vasárnapi henyélés után frissen ébredten, és vidáman hallgattam, ahogy Kriszta a randijukat szervezi a reggeli közben.

   - Egy teljes listád van? - harapott a bagettjébe Giselle és a szőke lány előtt fekvő lapra mutatott.

   - Hát, nem egészen, csak... emlékeztető? - harapta be a száját szégyenlősen.

   - Jó hosszú - szívta tovább a vérét Giselle mire közbeszóltam.

   - Kriszta nyugi, csak ugrat! - intettem feléjük a vajazó késsel mire megkönnyebbült, Giselle meg játékosan rám öltötte a nyelvét. 

  - Na és mi van veled meg Jamesszel? - csapott le rögtön rám a reggeli kötekedős kedvében levő barátnőm.

  - Semmi, mi lenne? - hárítottam faarccal mire bosszúsan felsóhajtott.

 - Nem is tudom, például beszélgettetek-e vagy valami? - forgatta a szemeit Giselle, Kriszta meg egyetértően bólogatott mellette.

  - És szerinted mikor jutott volna erre időm? Vasárnap egész nap veled voltam - mutattam rá a tényekre.

  - De nem minden egyes percben.

  - Amikor nem veletek voltam akkor a többiekkel. Tudod, Christopherrel, Annabellel meg a többiek.

  Erre csak rosszallóan hümmögött egy sort, majd az evés végéig nem is nagyon beszéltünk többet. Amikor befejeztük elköszöntünk Krisztától, aki izgatottan indult Marcus keresésére, mi meg elindultunk, hogy átöltözzünk és menjünk dolgozni. A szokásosnál kevesebben voltak így lassabb, és kényelmesebb tempóban fojt a felszolgálás. A köztes időkben cseverésztünk a többiekkel meg nevetgéltünk.

  James a pénteki nap óta került én meg nem értettem, hogy miért, de sajnos mikor beszélni akartam vele akkor pont kész lett a rendelésem, és mire visszaértem ő eltűnt. Innentől kezdve mindig elkerültük egymást.

   A nap végén Gisellel beszélgettem, amikor hazaértek a mai kimenősök. Fürkésztük a soraikat, hogy majd Krisztát kiszedjük és zaklassuk azzal, hogy meséljen el mindent, de akármennyire is meresztgettük a szemünket nem láttuk sem a lányt sem pedig Marcust.

  - Szerinted mi van most? - néztem a mellettem ülő Gisellere mire megrázta a fejét.

  - Passzolok. Felhívom Krisztát, hogy hol a francban vannak - kapta elő a telefonját majd tárcsázta a számát. Háromszor hívta újra majd lemondóan sóhajtott.

  - Remélem nem esett baja - harapdáltam a számat gondterhelten.

  - Csak nem. Más nem, Marcus vigyáz rá... 

  - Reméljük - hagytam rá. Próbáltunk még beszélgetni egy kicsit, de az egészből az lett, hogy magunk elé meredve gondolkodtunk, hogy merre lehetnek Krisztáék.

  Tíz óra környékén elbúcsúztunk egymástól és visszavonultunk a szobánkban, miközben továbbra sem volt semmi hírünk a szerelmesekről, sőt, még Marcus társasága sem került vissza.

  Már tizenegy körül járt az idő mikor lezuhanyozva feküdtem az ágyamon, ölemben a laptoppal és az egyik koleszos barátnőmmel chateltem amikor kopogtattak. 

  A gépet félrerakva felpattantam és az ajtóhoz siettem. Gondolkodás nélkül kitártam mire Kriszta borult a nyakamba alkoholgőzzel körbevéve.

  - Te jó ég, mi történt vele? - néztem le a nem kicsit elázott szőkeségre majd vissza fel az ajtóban álló józanabbnak tűnő Marcusra.

  - Úgy gondolta, hogy bírja a piát - válaszolta fáradt hangon. - Csak kiderült, hogy nem annyira, mint szeretné.

  - Ezért hagytad, hogy elázzon - néztem rá szemrehányóan mire védekezően felemelte a kezeit.

  - Mire rájöttem, hogy sok lesz, már nem tudtam megállítani.

  - Mindegy már - sóhajtottam fel. - Mivel jöttetek haza?

  - Taxival.

  - Mindenki? - támogattam el ittas barátnőmet az ágyához miközben bólogatva hallgattam vihogva elhadart mondanivalóját.

  - Igen. Rendben lesztek? - kérdezte aggodalmasan mire intettem, hogy igen. - Akkor  jó éjt.

  - Jó éjt - köszöntem el, majd miután bezárta az ajtót nekiálltam, hogy levetkőztessem Krisztát. Miután ráhúztam egy tiszta pólót a fürdőből kihoztam egy vödröt és az ágya mellé tettem, hogy ha reggel szüksége lesz rá ne keljen elszenvednie magát a fürdőig. Még kikészítettem neki egy üveg vizet mellé egy doboz aszpirint, majd miután megbizonyosodtam arról, hogy alszik lekapcsoltam a lámpát és én is lefeküdtem.

  

  Másnap reggel hangosan csörgött a Kriszta telefonján beállított ébresztő. Én már éberen ültem felöltözve az ágyon mikor a másik ágyból hatalmas nyöszörgések közepette előbukkant egy kéz és a telefon után tapogatózott. Mikor megtalálta morogva kezdte csapkodni az érintőképernyőt remélve, hogy valamikor kikapcsolja. A harmadik csapásra sikerült neki, majd kócosan és halálsápadtan felült az ágyában.

  - Reggelt! - vigyorogtam rá pontosan tudva, hogy hogy érzi magát. 

  - Rgelt - morogta vissza rekedten majd a tekintete megakadt a gyógyszeren, amit rögtön bevett.

  - Gondolom nem vagy munka kész - néztem rá jókedvűen mire nyűgösen visszahúzta a fejére a takaróját. - Ezt igennek veszem. Megyek és megkeresem a főnöködet. Hogy is hívják? Violetta, ugye?

   - Ja - nyögte.

  Kisiettem a szobából és bementem az ebédlőbe. Gyorsan megkerestem a szememmel Gisellet, majd mikor rátaláltam odasiettem hozzá. Gyorsan felvázoltam Kriszta helyzetét és állapotát, majd egy pirítós társaságában elhagytam a zsibongó termet, hogy Violetta keresésére induljak. 

  Bementem azon az ajtón ahol a takarítóknak beosztottak szoktak menni. Egy sima folyosóra jutottam, ami egyenesen haladt előre a halványlila falak között.

Végigballagtam a végéig ahol egy újabb ajtóval kerültem szembe. Mikor kinyitottam egy kerek helyiségben találtam magam, az egyik felét szekrények és takarítószeres polcok foglalták el, az én felemen pedig további három ajtó. Találomra benyitottam a hozzám közelebbibe mire elém tárult egy mosó és szárítógépekkel berendezett mosókonyha. A második mögött egy folyosó nyílt, több mellékfolyosóval és a végén lépcsővel, míg végül a negyedik ajtónál megtaláltam azt, amit kerestem.

  Az ajtó egy kis irodába nyílt, a mahagóni íróasztal mögött pedig egy fiatal, barna hajú nő ült, aki a belépésemre felnézett.

  - Elnézést, ön Violetta? - kérdeztem barátságos mosollyal mire bólintott.

  - Miben segíthetek?

  - Én Kriszta barátnője vagyok... Tudja, hosszú szőke hajú - néztem rá kérdőn, majd a biccentése után fojtattam. - Nem érzi magát túl jól, így én csak azért jöttem, hogy jelezzem, ma nem tud dolgozni.

   - Ajjaj, az bizony nagy gond - csapta össze gondterhelten a kezeit Violetta. - Szükség van minden egyes beosztottra. Maga nem tudna beállni a helyére? A ruhái biztos jók lennének rá. - mért végig gyorsan, míg én tátott szájjal meredtem rá.

  - Hogy én? Hát nincs valami nagy tapasztalatom ezen a téren.

  - Nem baj, magát akkor csak a legvésőbb esetben fogjuk kiküldeni. Kérem, tényleg szükség van mindenkire - nézett rám könyörgően mire felsóhajtottam.

   - Rendben, akkor nemsokára visszajövök felöltözve.

   - Köszönöm! - csapta megint össze a kezeit vidáman Violetta, én meg fejcsóválva visszaindultam. 

  Mibe kevertem már megint magam?

Nyolc /első rész/

Üdv kedves olvasók!

Igen, még itt vagyok, még élek és írok. Tudom, hogy rég volt friss, de azért, mert küszködök mostanság egy kicsit vele, ezt a részt is végig írtam mióta nem volt új.

Remélem még vagytok annyira lelkesek és aranyosak, hogy továbbra is olvastok engem :3

És a sok várakozást remélem kiigazítja z a tény, hogy ez a rész 11 oldalnyi lett a Wordben.

Jó olvasást :)

   Másnap reggel kicsit fáradtan, de jókedvűen válogattam a reggelinek kitett gyümölcsök között, majd miután kivettem két piros almát elsétáltam az asztalunkhoz.

  - Arra gondoltam - haraptam bele az almába -, hogy szombatra elkérezkedhetnénk a városba.

  - Nekem jó! - mosolygott rám Giselle, majd várakozóan Krisztára néztünk.

  - Ömm... Az a baj, hogy én már elígérkeztem Marcellnek hétfőre, és nem hiszem, hogy még egy napra elengednének, mert irtó sokan jelentkeztek be, és mindenkire szükség van - mondta bánó arckifejezéssel.

  - Hát jó. Nem baj, akkor majd Zsófival ketten megyünk - mosolygott tovább Giselle én meg csak bólogatni tudtam, mivel tele volt a szám almával.

  - Remélem nem haragszotok meg - mondta félénken, mire csak a fejünket ráztuk. - Akkor jó - könnyebbült meg, majd felpattantunk, és elindultunk.

  - Oliver! - siettem a főnökömhöz a munkaidőm végén, kikerülve a bökésre kész Jamest.

  - Igen? - fordult meg egy papírlapba temetkezve.

  - Szombatra elengedsz engem? Mert egy barátnőmmel szeretnénk kimenni a városba - rebegtettem meg a szempilláimat a hatás kedvéért.

  - Múlt héten voltál?

  - Nem - húztam el a szót.

  - Akkor mehetsz, majd beírlak. Na, menj dolgodra, nekem ezt a számlát ki kell javítanom, mert elrontották! - hessegetett el maga mellől, én meg vigyorogva tettem eleget a kérésének.

  - Szombat mi? - szólalt meg James amikor elmentem mellette. - Csajos nap? - vonta fel kacérkodva a szemöldökét majd leugrott a pultról, amin addig terpeszkedett.

  - Mond, neked lét elemed az én idegesítésem? És anyukád nem mondta, hogy nem tisztességes dolog hallgatózni? - tettem csípőre a kezeimet mire halkan felkacagott és felállította a pihéket a nyakamon.

  - Mondta, és nem is szoktam, de elég hangosan beszélgettetek ahhoz, hogy én is halljam. És - tette zsebre a kezeit -, aranyos vagy amikor mérges vagy. Olyan cukin ráncolod a szemöldöködet - húzogatta a sajátját mire én mélyen elpirultam, majd megfordultam, hogy otthagyjam.

  - Szia! - köszönt el én meg még hátrapislantottam, és láttam, hogy önelégült fejjel int egyet, majd becsapódott mögöttem az ajtó

   - Mmmm - süllyedtem bele a busz ülésébe, mire Giselle nevetve fordult felém.

   - Ennyire el akartál jönni? Csak nem James? - kérdezte sokat sejtetően.

   - Ne! Ma ne is emlegesd nekem! Egész héten a nyakamon volt, és a legújabb mániája, hogy ha elmegyek mellette a bordáim közé bök - nyögtem fel, mire Giselle csak hangosabban vihorászott.

   - Mikor fogod magadnak bevallani, hogy azért bejön neked, hogy ennyit foglalkozik veled? - emelgette a szemöldökét, mire felháborodva a karjára csaptam.

   - Giselle! Nem! Ne már! - röhögtem fel végül. - Semmi ilyenről nincs szó. Váltsunk témát. Mit fogunk csinálni Párizsban? - tereltem, majd miután mosolyogva fenyegető mozdulatokkal megrázta a mutatóujját vázolta a terveit.

   - Hát, arra gondoltam, hogy beülhetnénk egy kávézóba, úgy meginnék valami kapucsínó különlegességet, aztán lődörgés az utcákon? 

   - Jól hangzik - mosolyogtam rá és felé hajoltam, hogy megöleljem, amikor elakadt a lélegzetem, ahogy megéreztem egy ujjat a bordáim között.

  Ijedten pillantottam le a kézre, ami a két szék között nyúlt be és akkor húzta vissza.

  - Ilyen nincs! - térdeltem fel a székemre, hogy átnézzek a mögöttünk lévő ülésre. Az érzésem nem csalt, James pofátlanul vigyorgott a képembe.

  - Mizu, Ariel? - fújt egy rágógömböt és mindvégig a hitetlenül rámeredő szemeimbe nézett.

  - Ez most komoly?

  - Mi? - kérdezett vissza pimaszul.

  - Hogy itt vagy. Talán ettől függ az életed, hogy mindig a sarkamban legyél és engem idegesíts? - meredtem rá, mire felvonta a szemöldökét, majd beszívta a levegőt.

  - Nem egészen. Elhagytad a pénztárcádat, és azt hoztam utánad - vette ki a zsebéből az említett tárgyat, majd a kezembe nyomta, és nem törődve a döbbent arckifejezésemmel felpattant a székről és lesétált a buszról.

  - Hát ez... Érdekes volt - huppant le a helyére Giselle értetlen arcot vágva, majd lassan én is letelepedtem mellé, majd összerezzentem, amikor beindult a busz.

  - Ja, eléggé. Szerinted most... Megbántottam? - fordultam felé a számat rágva, mire egy kis ideig rám bámult majd felsikkantott.

  - Tudtam! Tudtam, tudtam, tudtam - dalolászta hangosan, én meg mérgesen igyekeztem lepisszegni őt, mire halkabban folytatta. - Látod? Én mondtam! Éééés. Te is tudod, csak nem mered magadnak bevallani, hogy ha nem is szereted még, akkor is vonzódsz hozzá - suttogta lelkesen csillogó szemekkel.

  - Nem - tiltakoztam rögtön, de már elvetette a fejemben a kétely magjait. Eddig nem érdekelt, hogy James mit gondolt rólam, vagy hogyan reagált a tetteimre. Vagy mégis, csak elfojtottam magamban?

  Ilyen kétségek között dúltam amíg tartott az út. Giselle egy darabig próbált beszélgetni velem, de maikor látta, hogy máshol jár az agyam békén hagyott, és a másik oldalon ülő Marcushoz fordult és vele volt elfoglalva az úton.

  - Miért érzem úgy, hogy olyan a viselkedésem, mint egy tizenhat évesnek? - kérdeztem elgondolkodva miközben lemásztam a buszról Gisellék előtt.

  - Mert pont olyan - ugrott le az utolsó fokról, majd felegyenesedve a szemembe vigyorgott.

  - Kösz - duzzogtam mire nevetve húzott el egy turistacsoport útjából, és meg sem álltunk a közeli Les Deux Magotsig.

   - Üljetek le, majd én rendelek - intettem őket egy asztal felé, ami a terasz sarkában bújt meg. - Mit kértek?

   - Én egy vanília kapucsínót kérek - mosolygott Giselle.

   - Ha van nekik, akkor egy málnakávét kérek, ha nincs, elég lesz egy presszó is - intett Marcus, majd elindultak az asztal felé, én meg bementem, hogy leadjam a rendelést.

   Egy kis időbe telt mire sorra kerültem. Megrendeltem a két különlegességet, magamnak vettem egy szénsavmentes vizet és visszaverekedtem magam az asztalunkhoz. Már csak egy asztal volt köztünk, amikor földbe gyökereztek a lábaim, és nem akartak engedelmeskedni, hogy tovább menjek. Csak néztek azt az ismerős barna üstököt amint felszabadultan nevet Marcussal, és nem hittem a szememnek.

  - Te hogy az égbe kerültél ide? - hüledeztem miután lehuppantam az egyetlen üres székre.

  - Motorral - vigyorgott a képembe James és megpöckölte az asztal közepére tett sisakot.

  - Aha... - erre nem tudtam mit mondani csak belekortyoltam a vizembe és néztem az utcán elhaladó embereket és fél füllel hallgattam, hogy miről beszélgetnek. Próbáltak bevonni a beszélgetésbe, de makacsul nem vettem tudomást róluk, egészen addig, míg eszembe nem jutott, hogy ez elég gyerekes viselkedés tőlem, így beadtam a derekamat, és beleolvadtam a csevegésbe.

  A kávék és a kávézóban eltöltött fél óra múlva Giselle kirángatott magával a mosdóba.

  - Ide figyelj! Én most elmegyek Marcussal moziba, és csak azért, hogy te kettesben maradhass Jamesszel, és tisztázzátok a dolgaitokat. És ne! Ne ellenkezz - emelte fel a kezét, amikor szólásra nyitottam a számat.

  - De...

  - Nincs de! - nyitotta meg a csapot és megmosta a kezeit, majd maga után húzott az asztalunkhoz.

  - És ha James meg itt fog hagyni? - sziszegtem felé menet közben.

  - Nyugi, nem fog, csak úgy süt belőle az utánad való vágy - hadarta, majd magára öltötte a mosolyát, amikor megálltunk a fiúk mellett.

  Marcus kedvesen nézett ránk, James pedig a kólás flakonjának a kupakjával játszott. Giselle a barátja mellé pattant és megfogta a kezét.

  - Nagy baj lenne, ha mi ketten elmennénk moziba? Ugye egyedül hagyhatunk titeket? - pislogott ártatlanul ránk, de főképp a mellettem ülő srácra. Én csak megvontam a vállamat, tudván, hogy Giselle ellen ilyenkor nem lehet mit tenni. Meg hát már rá is beszélt engem.

  - Nekem nem gond. De az se, ha egyedül maradok - pillantott rám gúnyosan és várakozóan mire grimaszt vágtam.

  - Nincs sok kedvem egyedül lenni egész nap, így akármennyire se tetszik az ötlet, el kell viseljelek. - mondtam lenézően, mire kaptam tőle egy gúnyos kacajt, Giselletől meg egy rosszalló pillantást.

   - Szuper. Akkor... A számlát ki kell fizetni? - nézett körbe a lány mire Marcus bólintott.

   - Igen, James elintézte, de a részünket odaadtam neki.

   - Oké, akkor mehetünk? - nézett rajtunk végig rajtunk csillogó tekintettel Giselle és mielőtt kinyithattam volna a számat elindult.

  Egy darabig egy úton mentünk, majd az egyik kereszteződésnél elváltunk. Ők elindultak egy retro moziba, én meg ott maradtam Jamesszel. Feszengve néztem fel a lezseren ácsorgó fiúra, és nem tudtam, hogy mit mondjak.

  - Merre akarsz sétálni? - kérdezte lepillantva rám.

  - Hát... Éhes vagyok, menjünk valami pékség felé, és vegyünk bagettet, jó? - vetettem fel az ötletemet mire beleegyezően bólintott.

  Öt perc séta múlva találtunk egy meghitt kis pékséget, ami két nagyobb étterem között húzódott meg, és mennyei friss illatok szálltak ki az ajtón. James reakcióját meg sem várva ragadtam meg a karját és magam után ráncigáltam, egyenesen be a boltba.

  - Jesszus, van benned erő - állt meg majd a kezét kezdte el dörzsölni azon a helyen ahol megszorítottam.

  - Bocs - vontam vállat, majd mosolyogva fordultam az eladólányhoz. - Szia, egy sajtos bagettet szeretnék.

  - Kettőt - szólalt meg mögöttem James, majd mikor meglátta, hogy a pénztárcám után kutatok lefogta a kezemet. - Hagyd, majd kifizetem

  - Mi...? Ne! Ne már - ellenkeztem egy kis fáziskéséssel, de már a vöröske kezébe nyomta a pénzt.

  - Késő - nyújtotta felém a hosszú kenyeret, majd kilépett előttem.

  - De ne már! Azért is ég a fejem, mert kifizetted helyettem a kávéházi részem, igaz, hogy csak egy víz meg egy kóla volt, de nem akarom, hogy miattam költekezz - papoltam tovább a sarkában loholva és a hátát ütögetve a bagettel, morzsákkal szórva tele a hátát.

  - Mond, nem bírod egy kicsit befogni a szád, és értékelni, hogy megtettem érted? - fordult meg és elkapta az őt csépelő pékárut.

  - Hé! Engedd el a bagettemet - rántottam egyet rajta.

  - Ha nem bántalmazol tovább vele - vonta fel a szemöldökét, mire bosszúsan sóhajtottam és biccentettem.

Amint elengedte beleharaptam a végébe, élvezettel roppantottam össze a frissensült, még meleg tésztát.

  - Nézzük meg az Eiffel tornyot! - dobtam be, mikor semmit nem szólt s csak céltalanul bolyongtunk az utcákon. - Nincs innen messze.

  - Nekem mindegy - vont vállat, s továbbra is szótlanul lépkedett mellettem zsebre tett kezekkel.

  - Éééés - próbáltam fenntartani a beszélgetés reményét -, van testvéred? - tettem fel faarccal a kérdést, majd mikor hitetlenkedve rám nézett.

  - Te most komolyan beszélgetni akarsz?

  - Próbálok - fintorodtam el egy kicsit mire halkan felkacagott.

  - Meglep - húzta fel a szemöldökét. - Két öcsém van. Az egyik tizennégy, a másik tizenegy évesek.

  - Lázadó kamaszok? - nevettem fel a hanglejtését hallva.

  - Ja. Borzasztóak - sóhajtott gondterhelten.

  - Elhiszem - veregettem meg a vállát.

  - Na és neked? Kistesó, nagytesó?

  - Semmi - ráztam a fejem tagadólag, majd megálltam. - Itt jó lesz? - néztem körül a torony előtt levő füves területen.

  - Ja, jó. Akkor most kérdez-felelek-et játszunk? - ültünk le a pázsitra, én meg rögtön törökülésbe raktam magam.

  - Nem is rossz ötlet. Akkor most én jövök - jelentettem ki. - Kedvenc film?

  - Superman - vágta rá habozás nélkül. - Neked?

  - Hm - haraptam egyet a bagettből, telemorzsálva ezzel a combomat. - Nem is tudom. Mindig az aktuális.

  - Akkor jelenleg mi? - kezdte meg ő is a saját bagettjét.

  - Ez már két kérdés! - jegyeztem meg. - De jelenleg... Várjál mit is néztem legutóbb - töprengtem.

  - Vígjáték? - segített be.

 - Aha... Vagy nem? - tűnődtem tovább, majd legyintettem. - Na, mindegy, ez lényegtelen. Szeretem a vígjátékokat. Meg az akciót. Meg a horrort - dőltem hátra a füvön.

  - Ez kimerítő válasz volt - biccentett, mire nevetve megrántottam a karját, amin támaszkodott ő meg mellém esett, hogy eltűnt alóla a támasza.

  - Jó, akkor most én jövök - meredtem a felhőtlen égre. - Ömm... Kedvenc hely? Mármint, hova szeretnél mindenképpen eljutni?

  -  Alaszkába. Akkor most én jövök?

  - Most használtad el a kérdésedet - fordultam felé felvont szemöldökkel és mosolyogva.

  - Hé, ez nem az volt! Ezt... Nem minősítheted annak, én csak. Megérdeklődtem, hogy jól számoltam-e - bökött oldalba vigyorogva mire feljajdultam és a karjára csaptam visszavágásként. - Ó igen? És ehhez mit szólsz?

  - Ne! - sikoltottam fel kacagva ezzel kivívva a körülöttünk sétáló ember figyelmét, és összegömbölyödtem a csikizéstől. - Hagyd. Abba! - nyögtem ki vihorászva.

  - Akkor megegyeztünk abba, hogy az nem számított kérdésnek? - hallottam a hangját a fülem mellett, amiben vidámság bujkált.

  - Nem - böktem ki kifulladva, de jókedvűen.

  - Hát akkor az neked baj - fúrta az ujjait újra az oldalamba.

  - Ne, ne, ne, ne! Jól van, oké! - kiáltottam fel egy kacagás közepette. - Megegyeztünk!

  - Na, látod, csak erre vágytam - engedett el és visszadőlt a fűre, míg én felültem és a kócos hajamból kiszedtem a hajgumit és próbáltam rendbe szedni magamat.

   - Jézusom, te őrült vagy - legyezgettem magam pihegve.

  - Csak akaratos - vigyorgott fel rám.

  -  Aha, és még a középpontba is kerültünk - néztem körül.

  - Zavar? - emelte fel a fejét és ő is körbepillantott. - Mert akkor elmehetünk.

  - Nem szeretem, ha mindenki rám figyel - feszengtem mire felült mellettem és a szemembe néztem.

  - Akkor? Merre akarsz menni?

  - Sétáljunk le a Szajna partjára, jó?

  - Szajna? - vonta fel a szemöldökét, de közben feltápászkodott és felém nyújtotta a karját, hogy felsegítsen.

  - Ja, mikor ideköltöztünk akkor találtam egy helyet, és azóta az a kedvencem - fogadtam el a kezét, és felálltam és leporoltam magamról a füvet.

  - Bevált hely? - kérdezte velem szemben állva, és továbbra sem engedte el a kezemet.

  - Ühüm - hümmögtem vörösödő arccal mire végre eleresztett engem, majd a mellettem sétálva elvezettem az említett helyhez.

   Útközben tovább kérdezgettük egymást, és legnagyobb megdöbbenésemre jól éreztem magam vele. Kiderült, hogy van két huskyja, szereti a csokit, nem szereti a bogarakat meg az ilyeneket. Csupa értelmetlen dolgok voltak, de nekünk valamiért fontos volt.

  - Na és, miért olyan bevált hely ez? - ültünk le az eldugott részre, alattunk szaladt a folyó gyors vize.

Hét

 Bocsánat, hogy csúsztam, de higgyétek el szombat óta folyamatosan

írtam a részt, mindig hozzátettem valamennyit, attól függően,

hogy mennyire tudtam írni.

De ez egy egészen hosszú és kissé eseménydúsabb rész lett, mint az előző, 

szóval remélem élvezni fogjátok :)

Ui: Esetleges hibákért, és a második felénél lévő szövegháttér miatt elnézést, holnap orvosolom, ma már nincs erőm rá!

Xxx Florianna

 - Üdv mindenkit újra itt! - harsant Oliver friss hangja, amikor az utolsó emberek is megérkeztek. - Most van egy kis mondanivalóm. Önöket nem érintette, de azért elmondom. A tegnapi nap egyfajta próbanap volt, ugyanis idén lesz húsz éves ez az egész park, szóval elég nagy vendégsereg lesz a szezonban, és nem csak szimpla emberek, hanem hírességek is elszoktak látogatni ilyen alkalmakkor. Így érthető, hogy miért csináltuk a tegnapi napot, és sajnálatos módon három embert el kellet küldenünk, mert alkalmatlannak bizonyultak. Bár - s szúrós pillantást vetett James felé -, itt is esélyes volt, hogy egy emberrel kevesebben legyünk, de végül nem bocsátottuk el. Szóval mostantól kezdve nagyon remélem, hogy nem lesz Önökre panasz egyik vendégektől sem, figyeljenek oda, hogy mindenkivel kedvesek legyenek, ne essenek extázisba, ha esetleg valami véletlen folytán egy híresség és a családja ül az asztalukhoz. Értve vagyok? - nézett végig rajtunk, majd az egyetértő mormogás után utunkra bocsátott minket.

   - Még el akartak küldeni! - értetlenkedett mögöttem James, amikor a tálcákat rendezgettem a pultomon.

Úgy látszik, ma el kell viselnem őt, mivel úgy döntött, hogy közlékeny lesz velem.

  - Nézd! - fordultam meg, de nem vártam, hogy ilyen közel lesz hozzám.

  A homlokába hulló sötétbarna tincseken lágyan csillant meg a lámpafény, és szinte egyenként meg tudtam számolni a szempilláit, amik a színtiszta zöld szemét keretezték. Az orránál nagyon halványan szeplők pettyezték az arcát, de alig látszottak, úgy beleolvadtak a bőrének barnaságába. Az ajka ívelt volt és épp, egy kissé gúnyos, mosolyra húzódott.

  - Na, mi történt, a sármomtól elalélt a kisasszony? - kérdezte cseppnyi humorral a hangjában mire felocsúdtam a bámulásából.

  - Nem - ráztam a fejem, de éreztem, hogy elpirulok. - Szóval, én nem csodálkozok azon, hogy el akartak küldeni.

   - Most miért mondod ezt? - kérdezett vissza fájdalmas arcot vágva, mintha pofon ütöttem volna. - Csak nem a véletlen balesetünkre utalsz?

  - Látod, okos fiú vagy te! - ütögettem meg a mellkasát gunyorosan, majd a tálcával a karomon kikerültem és elindultam, hogy elkezdhessem a munkát.

  - Mi van? - hallottam a döbbent hangját mögülem. - Ne már! Nem mehetsz csak el így! Hallod...! - ordibált utánam, de amikor rájött, hogy a nevemet sem tudja megakadt, mire készségesen fordultam hátra egy szóra.

  - Zsófia - majd kihátráltam az ajtón, és elkezdtem felvenni a rendeléseket.

   Már egy hónapja dolgoztunk a hotelben, és mindenki megismerkedett mindenkivel. Giselle összejött Marcussal, Kriszta egész jól beszélt már franciául, engem meg James szünet nélkül piszkált. 

  Épp az utolsó rendelésemet vittem ki, majd miután visszaértem láttam, hogy a mi csapatunkból csak én maradtam ott. Mosolyogva átadtam a tálcát meg a papírt, amin a leírt kérések voltak, és kiindultam a konyhából, amikor egy kissé zilált kinézetű ember rontott be.

  - Te! - mutatott rám, mire kérdőn rámeredtem. - Pincér vagy?

  - Igen, de... - kezdtem volna, de felemelte a kezét és belém fojtotta a mondandómat.

  - Nagyszerű! Akkor állíttasd össze ezeket, majd hozd ki a Parkba. Keresd  Marine Gousset. Kérdés van?

  - Igen - kezdtem félénken, mire a pasi rám villantotta a tekintetét. - Hogy fogok kijutni, meg hova kell mennem?

  - Ha kimész a dolgozók szárnyánál ott fog várni rád egy autó, és mint mondtam már, keresd Marinet. Rövid, barna göndör haja van és kék szemüvege. A kocsival úgy is oda fognak vinni. Tessék, ezek kellenek! - nyomott a kezembe egy papírdarabot, majd kiviharzott a konyhából. Értetlenül forgattam a kezemben a kártyát, majd észrevettem, hogy egy bizonyos Mason Berger névjegykártyájára lett leírva a rendelés.

  Sután megfordultam, majd Oliverhez mentem.

  - Oliver!

 - Igen? - fordult felém, mire odanyújtottam a kártyát.

 - Bejött egy ember, és ezt a kezembe nyomta, meg azt mondta, hogy vigyem ki egy kocsihoz - toporogtam mellette miközben olvasta.

  - Aha, szóval Berger téged talált meg - nevetett fel. - Nyugi, ezt lerendezem a szakáccsal, neked csak vinned kell, mint mondta. Várj itt, mindjárt kész lesz - sietett el, én meg egy sóhajjal leültem egy székre.

  Csöndben figyeltem a többiek sürgölődését, majd egy jó tíz perc elteltével újra megjelent mellettem Oliver, kezében egy piknikkosárral. De komolyan, még le is takarta egy piros-fehér kockás terítővel. Értetlen tekintetemet látva vállat vont.

  - Csak nem akartad egy tálcán elvinni! Így sokkal egyszerűbb.

  - Aha - vettem el tőle, majd vigyázva, hogy semmi ne törjön el, kimentem a konyhából.

  Ahogy átvágtam a részünkön kaptam egy pár kérdő pillantást, de nem foglalkoztam vele. Amikor kiléptem az udvarra mellbe vágott a hőség. Áldottam magam, amiért felfogtam kontyba a hajamat, ami most már egy jó ideje pirosan pompázott. Annyira nem lepődtem meg a melegen, mivel kéthetente muszáj volt elmennünk valamelyik nap a városba, ezt mindenkinek kiadták, természetesen nem egy napra mindenkinek, de így nem voltunk bezárva folyamatosan a hotelbe, és nem éreztük úgy, hogy börtönben lennénk. Természetesen, amikor valami mulaszthatatlan dolgunk támadt és el kellett mennünk megengedték.  

Mi, Gisellel és Krisztával, mindig próbáltuk úgy kérni, hogy egy napra essünk a kötelező kimenőnk, így sokszor együtt mentünk ki Párizsba ahol kiültünk egy kávézóba és beszélgettünk, vagy végigmentünk a sétálókon és a boltok kirakatát nézegettük.

  Most hunyorogva meredtem magam elé, hogy megszokjam a nap erős fényét. Egy kis idő után észrevettem egy kocsit. Egy nagyon kicsi kocsit, ami inkább azokra a autókra emlékeztetett amikkel a golfpályákon gurulnak egyik pályától a másikhoz, és a volán mögött egy huszonéves, napbarnított srác ült cigivel a szájában, miközben felvont szemöldökkel engem méregetett.

   - Téged el elfurikáznom a boszihoz?

  - Hogy mondod? - néztem rá értetlenül, mire egy sóhaj kíséretében, mintha annyira untattam volna, elpöckölte a cigijét.

   - Marine Goussehoz. Eléggé boszi kinézete van, ha érted mire gondolok - vigyorodott el.

  - Ja! Igen, nekem kell elvinnem ezeket... Fogalmam sincs hová.

  - Jól van akkor. Na, pattanj be, nem érünk rá! - intett, majd miután teljesítettem a kérését elindultunk. A tíz perces utat csendben tettük meg, csak néha mentünk át egy-egy turistától nyüzsgő utcán, amúgy kihalt utakon mentünk. 

  - Itt is vagyunk! - állította meg a kocsit egy kapu mögött. - Ő a te embered- mutatott egy negyvenes nő felé akinek a szemüvege csálén állt az orrán, a haja olyan volt, mintha százszor beletúrt volna, és az ideges arckifejezése csak megerősített ebben a hitemben.

  - Magát küldte Berger? - kérdezte, de választ sem várva kirántott az autóból. - Philip, te meg jöhettél volna gyorsabban is - folytatta a zsörtölődést miközben maga után húzott.

  - Már elnézést, de nem gázolhatok át az embereken! - háborodott fel az olaszos kinézetű Philip, de Marine szó nélkül hagyta, csak intett neki és bevonszolt egy ajtón.

  Amikor beléptünk elállt a lélegzetem. Egy öltözőbe kerültünk, ahol mindenfele hatalmas ruhák, parókák, sminkcuccok voltak az öltözőasztalok környékén, és egy csapat lány nevetett bent.

  - Lányok, itt van a rendelésetek! - emelte meg a hangját Marine a zavarban, mire mindenki egy csapásra körénk gyűlt és a kosárban kezdtek kutakodni. Ki egy zacskó péksüteményt, ki egy termoszt emelt ki a kosárból.

  - Bocs, bocs, bocs! - hallatszott egynáthás hang, majd nemsokára előretolakodott a gazdája is. A lánynak barna rövid haja volt, és szétfújt orra.

  - Jézusom, Jessica, hogy nézel ki? - sikkantott fel Marine, majd elhűlve meredt a vállát vonogató lányra. - Így nem mehetsz ki! Hogy nézne ki Ariel szétfújt orral, és köhögve? - sopánkodott, nekem meg leesett, hogy hol is vagyunk most. Az öltözőt azok a lányok foglalták el, akik a felvonulási kocsikon szoktak disney hercegnőként integetni, majd az utána lévő pár órában egy helyen várják a lelkes kislányokat egy fénykép erejéig.

  - Istenem, most mit csináljak? - rágta a szája szélét a nő miközben az előtte álldogáló és teát szürcsölő beteg lányra nézett. - Bernadette nem tud beugrani, mára direkt megkért, hogy engedjem el a szüleihez. Istenem, istenem! - sopánkodott én meg közben elkezdtem csendben elpakolni a visszaadott termoszokat.

  - És mi lenne, ha ő állna be mára? Körülbelül olyan alkatú, mint Jess, és még a haja is vörös, nem kéne paróka neki - szólalt meg az egyik göndör hajú lány, mire kikerekedett szemekkel fordultam felé.

  - Rám gondoltál? - hüledeztem, és tagadólag ráztam a fejem, de nekem eddig volt beleszólásom.

  - Nem is rossz ötlet - mustrált most már engem Marine.

  - De... Én azt sem tudom, hogy mit kell csinálni - próbáltam hárítani, de elég gyengén sikerült.

  - Nyugi, nem nehéz! Csak fenn ülsz a kocsin, bájosan mosolyogsz, integetsz és próbálsz nem leesni - nyomtak le egy székbe rögtön hárman.

  - Hogy? - vágtam riadt arcot mire mindannyian felnevettek.

  - Semmi, csak vicceltünk. Valójában ki leszel biztosítva, mivel neked a kocsi szélén kell lenned, mivel ugye uszonyod van és abba te nem tudsz állni. De még sosem sérült meg senki - mosolygott rám az, aki beajánlott engem. Hát kösz, most megnyugtattatok... 

  Egy darabig még mondtam a magamét, de minden fölösleges volt. Elmagyarázták, hogy mit kell csinálnom miközben kisminkeltek és megigazították a hajamat is.

  - Na - állt meg előttem a beteg Jessica, kezében két ruhával. - Az van, hogy neked kétszer kell átöltöznöd. Ebben - rázta maga előtt a zöld cuccot -, leszel a kocsin. Ja meg ebben - emelte fel hozzá a lila kagylóformájú melltartót.

  - Aha... - húztam el a szavakat bizonytalanságomban.

  - Nyugi, olyan, mint egy fürdőruha - nyugtatott meg, majd a másik kezét emelte fel. - Ezt majd akkor veszed fel, amikor visszajöttetek, és ki kell mennetek, hogy találkozzatok a vendégekkel. A többiek meg fognak várni, és segítenek, ha valamit nem tudsz, oksi? 

  - Jó! - sóhajtottam beletörődve mire felkacagtak körülöttem és én is elmosolyodtam.

  A lányok mind bemutatkoztak majd elmentek ők is készülődni én meg magamra rángattam az első ruhát.

  - Húha - mértem magam végig a tükörben. 

  - Baj van? - kukkantott be a paraván mögé Jess aki még mindig nem ment haza.

  - Nem, csak... Nem szoktam ilyen lengén öltözni a strandon kívül - legyintettem mire felnevetett.

  - Nyugi, meg lehet szokni, az első egy két alkalom nekem is ilyen volt - kuncogott, nekem meg eszembe jutott, hogy az elmúlt órában többször hallottam azt a szót, hogy "nyugi" mint életemben eddig.

  - Jut eszembe. Valaki odaszólna Angelinenek, hogy miért nem fognak megtalálni? Tudod, hogy a barátnőim ne ijedjenek meg vagy ilyesmi.

  - Persze, Marine már rég elintézte ezt. De mindjárt kezdtek, szóval, ha kész vagy akkor csatlakozhatsz a lányokhoz - mosolygott rám, majd elkapta a karomat, amikor felálltam és majdnem elestem. Abban az uszonyban lehetetlen volt még állni is.

  - Oké, mehetünk! - adtam ki az utasítást mikor már biztosan álltam a lábamon, majd apró csoszogások közepette kivánszorogtunk a többiekhez, akik mosolyogni kezdtek a szenvedésem láttán.

  - Itt vagyok, kezdhetünk! - tapsoltam vidáman és már teljesen beleélve magamat a szereplésembe, hisz nem minden nap esik meg az emberrel, hogy disney hercegnőt játszhat.

  Amikor kimentünk a kapu mögé kissé meghökkentem. Három nagy, több részre beosztott kocsi állt előttem, mindegyik másképp beépítve. Még nagyban nézelődtem amikor Roxanne megérintette a karomat, majd a Hamupipőke jelmezében rám mosolygott.

  - Zsófi, bemutatom a mai napi hercegedet. Eric herceg, vagy közismertebb nevén Adrien Brochu.

  - Ad - rövidítette le a srác, miközben én olvadoztam előtte. Fekete haj, kék szem, sármos arc és gyönyörű hang. A halálom.

  - Szia - tértem vissza a kábulatból és szélesen rámosolyogtam.

  Nemsokára jöttek a segítők, és elmagyarázták, hogy mi lesz, hogy kell csinálni, majd a nevüknek megfelelően segítettek felmászni a helyemre és kellőképp kibiztosítottak, ami el is kellett, ugyanis amikor megláttam, hogy milyen magasan vagyok kicsit megszédültem, de utána már élveztem az egész perpatvart.

Lassan mindenki elfoglalta a helyét, a kapun túlról pedig zene szállt felénk, Ad rám mosolygott, majd egy hirtelen rándulással elindult a menet. Amint az első kocsi, amin Mickey és Minnie egér meg a többi társuk ugráltak, kigördült hatalmas hangorkán keletkezett és fehér villanások jelezték a vakuzó fényképezőket.

Az adrenalin szintem az egekbe szökött, amikor mi is követtük az elsőt, és önkéntelenül is mosolyra fakadt a szám miközben a sikítozó, ugráló vagy mindkettőt egyszerre csináló hercegnőruhába öltözött és integető gyerekeknek visszaintettem.

   Lépésben haladt a kocsi, így körülbelül egy órába telt mire egy hasonló kapun visszatértünk egy hasonló helyhez. Hamar leszedtek a kocsiról, majd Eliza segítségével visszatotyogtam az öltözőbe ahol rövid úton átvettem a kék ruhát. Megkönnyebbültem, amikor a szatén szabadon hagyta a lábamat és eltakarta a felsőtestemet. Gyorsan belebújtam még a kis kék topánba és visszasiettem a többiekhez.

   Az elkövetkező órákban megszámolhatatlan kislányt öleltem meg, nevetettem a vicceiken, mosolyogtam megértően a fáradt, de vidám szülőkre, és fénykép készült rólam.

  - Még jó, hogy jó arcom van a fényképekhez - rogytam le fáradtan egy székre, amikor visszamentünk, hogy elkészüljünk az utolsó menetre mire a többiek hasonlóan fáradt és nyűgös arccal elmosolyodtak.

  - Már csak ezt kell kibírnunk, és vége! - nyújtózott a Csingiling felszerelésében Odette, mire felsóhajtottam.

  - Akkor megyek, átvedlek - vánszorogtam a paraván mögé egy mosollyal a fejemen miközben a többiek nevetésben törtek ki.

  Az utolsó felvonulás kicsit már másabb hangulatú volt, nyugodtabb számomra, bár most is erőlködés nélkül vigyorogtam és integettem a vendégeknek és büszkeséggel töltött el az a gondolat, hogy elmondhatom magamról, hogy voltam hercegnő is.

  A nap végén, immár a rendes ruhámban, elköszöntem a lányoktól, megköszöntem nekik ezt az élményt, majd Philip visszavitt a hotel dolgozói részlegéhez. A kosarat gyorsan leadtam a konyhán, majd, mivel már vége volt a vacsorának, szereztem magamnak egy kis ételt, amit ott meg is ettem. 

A szobámba beérve Gisellet és Krisztát is ott találtam, épp franciául beszélgettek, de amint megláttak engem letámadtak, és követelték, hogy mondjam el, mi hogyan történt.

Giselle tizenegy környékén ment el aludni, majd mire én is odajutottam, hogy lefeküdhessek, az álom rögtön rám talált.

Direkt a végére hagytam.

Vivi Prigyeni számon kérte rajtam, hogy hol van a kép Jamesről meg Oliverről. :D

Nos, Jamest mostantól megtekinthetitek a Szereplők modulban, de a főnökről ne várjatok képet, ő nem olyan fontos személy :)

Ui.: Remélem tetszeni fog nektek James ;D

Hat

Üdv mindenki! :D

A múlt héten beleestem a nyár csapdájába, azaz, hogy nem tudtam melyik nap mi van (hétfő,kedd stb :D )

Tegnap pedig nagyon későn értünk haza, ezért nem volt friss, de mint látjátok most pótlom ezt :)

Remélem tetszeni fog nektek ^^

- Biztos kell ez?- méregettem magamat a tükörben mire Giselle vigyorogva válaszolt.

  - Te találtad ki, akkor már vidd is végig!

  - Ezt - dobtam felé a push up melltartót - nem én találtam ki. Zsófi lelkesedett be ennyire, de ebben meg olyan... Ribancos vagyok - vágtam fintort. 

   Miután megreggeliztünk bevonultunk a szobánkba és elkezdődött a Terv. Más szóval, hogy ha James belém habarodna kissé és utána rögtön dobom, akkor azzal le tudom törni a szarvát.

Csak ehhez először is úgy kell kinéznem, hogy meglepjem őt.

   - Drágám, egy olyan srácot, mint James, ezzel tuti leveszed a lábáról.

   - Jó, mindegy, majd később. Inkább mit csináljunk a hajammal? - rágtam a szám szélét. - Kivasaljam, vagy maradjon így vagy mi? Én ilyeneket nem tudok!

  - Hm... Kivasaljuk, utána meg hullámokat rakunk bele jó? Meg talán fel is tupírozzuk, mert azért elég rendesen lenőtt a hajad - vizsgálgatta a sörényemet Giselle értő szemekkel. - Na, ülj le!

  Csöndben tűrtem, hogy turkáljon a hajamban, majd amikor végzett megy sóhajjal meredtem a tükörképemre.

  - Na, mi az? Mi volt ez a nagy sóhaj? - kérdezte mosolyogva Giselle.

  - Hát, tudod, nem vagyok biztos ebben a tervben. Mert... Valójában még sosem volt ilyen dolgom fiúval - pirultam el kicsit.

  - Nem? Még sosem volt fiúd? - kerekedtek el Giselle szemei, mire megráztam a fejem.

  - Egyszer volt, tizenhat éves koromban, de az is csak egy futó kapcsolat lett. Csak addig kellettem neki, míg le nem feküdtem vele - fintorodtam el, ahogy eszembe jutott Vincent akkori arca.

  - De egy disznó - mondta elképedve a lány és elterült az ágyamon. - Legalább jól nézett ki?

  - Az igazi, szőke hajú és kék szemű herceg volt - mosolyodtam el. - Csak ki gondolta volna, hogy ilyen tahó?

   - Általában ezekről az emberekről derül ki, hogy ők a világbajnokok a tahóságban - mondta bölcsen Giselle, majd felnevettünk.

  - Most már érted, hogy miért nem akarom? Nincs igazán tapasztalatom e téren, csak abban vagyok jó, hogy a flörtölő férfiakat miképp "üldözzem" el.

  - Hát, ha te így akarod - vont vállat, majd egymásra mosolyogtunk.

  - Na, és mi a helyzet Marcussal? - somolyogtam ő meg elvörösödött.

  - Semmi különös - próbálta hanyagul kimondani. - Velem van beosztva egyszerre.

  - És? - nógattam immár vigyorogva mire végre megeredt a nyelve.

  - Jaj, olyan aranyos! Képzeld, négyen vannak testvérek és ő a legkisebb köztük, és ő az egyetlen fiú köztük. És hegedül! És tud zongorázni is! És... És... - kereste tovább a szavakat olvadozva.

  - Hűha, ez már komolyan hangzik. Tetszik ugye?

  - Nem. Vagyis kicsit. Ahj, nem tudom - vörösödött el.

  - És van barátnője? - kérdezgettem tovább, mire megrázta a fejét.

  - Nincs. Pár héttel ezelőtt szakított vele.

  - Hát, az tény, hogy elég közlékeny fiú, ha már ilyet is elmesélt - néztem rá elképedve, mire zavartan felnevetett. - Na, akkor nem akarunk kimenni és szétnézni, hogy nem-e vár rád sóvárogva az a fiú? - kacsintottam rá vigyorogva mire vörös fejjel biccentett.

   A megérzésem nem csalt, Marcus tényleg a gyülekezőben ücsörgött egy könyvvel a kezében, de amint meglátta, hogy mi közeledünk mosolyogva tette félre.

  - Sziasztok, lányok!

  - Szia! - huppantam le az előtte lévő széken, így Gisellenek muszáj volt a fiú mellet helyet foglalni az elmotyogott köszönés után.

  - Mi újság van? - nézett ránk mosolyogva Marcus mire csak legyintettem.

  - Csak a szokásos. 

  - Értem. És veled, Giselle? - nézett mosolyogva a mellette ülő lányra mire ő csak megvonta a vállát.

  - Jaj, elnézést, örömmel beszélgetnék még tovább, de nekem most van egy kis megbeszélnivalóm Angelinnel! - álltam fel bocsánatkérés közepette majd vigyorogva ott hagytam őket

  - Angeline!  - siettem oda a nőhöz, mire ő mosolyogva fordult felém.

  - Tessék? Ó, te vagy az, akinek tegnap el lett vágva a keze, ugye?

  - Igen - bólintottam. - Csak annyit szeretnék kérdezni, hogy nekem szükségem lenne hajfestékre, mert eléggé lenőtt már  a hajam, és arra gondoltam, hogy internetről tudnék rendelni magamnak ide, ha lehet. Lehet? - kérdeztem óvatos mosollyal az arcomon. 

  - Ó, hát persze! A pontos címet tudod vagy megadjam?

  - Azt megköszönném, ha a címet megadod - vigyorogtam rá, mire kaptam egy kis kártyát rajta a szükséges infókkal. - Még egyszer nagyon szépen köszönöm!

  - Ugyan, semmiség! - hessegetett el mosolyogva, én meg vetettem egy pillantást Gisellék felé, majd mikor láttam, hogy elmélyülten beszélget Marcussal visszamentem a szobámba.

  Előkapartam a laptopomat, felcsatlakoztam a nyílt Wi-fire és felmentem a kedvenc hajfestékem online oldalára. Egy darabig elszórakoztam azzal, hogy vacilláltam a meggypiros és a burgundi vörös között, majd a választásom végül az elsőre esett. A fizetést elrendeztem bankszámláról, megadtam a címet, amire kihozzák a festéket majd elküldtem a rendelést. Dolgom végeztével kinyújtóztam, majd visszamentem a többiekhez.

  Mivel volt még időm, és Giselléket nem akartam zavarni a többiekkel beszélgettem. Megismerkedtem Cristopherrel, akinek nagyon jó poénjai vannak negyvenes létére, Annabellel, aki egy kis cserfes, fiatal lány, Freddel, aki elég viccesen néz ki, de attól függetlenül nagyon aranyos. 

  - Zsófi! - állt meg mellettem Giselle félbeszakítva Fredet. - Ebédelsz velünk? - kérdezte és a mellette álló Marcus mosolyogva várta a válaszomat.

  - Á, nem akarok zavarni, majd a többiekkel eszek, ha nem baj! - válaszoltam kedvesen és az új barátaim felé intettem. 

  - Ó, hát... Jó - vont vállat Giselle.

  - Remélem, nem baj - néztem rá fürkészően mire őszintén elnevette magát.

  - Ugyan, azért ilyenért nem haragszom meg - somolygott, majd otthagytak minket, én meg  mosolyogva hallgattam a többieket tovább.

  Ebéd után már idő volt, hogy menjünk dolgozni, így felvettem a pincérnő ruhámat, és Giselle keresésére indultam, hogy együtt menjünk. A nagy forgolódásomnak meg is lett az eredménye, ugyanis hirtelen egy mellkasnak ütköztem.

  - Jaj, elnézést, nem figyeltem oda! - kértem rögtön bocsánatot a mellkas tulajdonosától.

  - Nocsak, fordult a kocka? Nem én megyek neked, hanem te akarsz fellökni? Csak nem háborúzni akarsz? - kérdezte egy kedélyes hang, ami bosszantóan ismerős volt.

  - Már bocs, James, csak épp a barátnőmet kerestem, és semmi kedvem nem volt, hogy beléd szaladjak! - csattantam fel mire felröhögött.

  - Melyiket? A kis szőkét, vagy a barna hajút?

  - A barnát - feleltem kelletlenül.

  - Akkor ne keresd - javasolta szórakozva.

  - Ugyan miért ne? 

  - Most ebben a pillanatba lép ki az ajtón egy srác kíséretében - vigyorgott miközben megpróbáltam átlátni az embereken, majd végül megpillantottam Giselle barna haját meglibbenni egy szőke üstök mellett.

  - Klassz! - sóhajtottam fel elmondóan, ugyanis éreztem, hogy James nem fog leszállni rólam.

  - Tudod, elég szórakoztató téged bosszantani!

  - Gondolom - morogtam neki, majd egyszer csak megpillantottam az elkerekedett szemű Krisztát, aki épp ebben a pillanatban ért a szobába. Értetlen pillantására válaszolva csak megrántottam a vállamat, majd az oldalamon Jamessel kiléptem a folyosóra.

  - És hol laksz, ha szabad megkérdeznem, mert biztos nem francia vagy, már bocs! - érdeklődött.

  - Ha annyira érdekel, akkor megmondom, hogy Párizs külvárosában lakom a családommal, de igen, jól gondoltad, nem vagyok francia. Magyar vagyok! - feleltem büszkén, majd mikor James kissé értetlenül nézett rám legyintettem. - Közép-Európa. Ausztria mellett. 

  Már megszoktam, hogy a külföldiek általában nem tudják, hogy hol helyezkedik el a szülőhazám, így nem is foglalkoztam annyira vele.

  - És te honnan kerültél ide? - kérdeztem vissza, hogy legalább ennyi infóm legyen róla.

  - San Francisco. 

  - És mi késztetett arra, hogy a  Föld egyik feléből a másikba utazz három hónap miatt? - kérdeztem kíváncsian, miközben megérkeztünk a konyhához.

  - A kalandvágy és az utazás lehetősége - mosolygott rám, majd udvariasan előreengedett az ajtónál.

  

Öt

Heló, heló kedves mindenki, aki esetleg még olvas!

Itt vagyok, visszatértem és egy nappal hamarabb hoztam részt.

Remélem örültök neki :D

Puszi!

  Miután a kedves Jamesnek is elmondták újra, hogy mi a helyzet kaptunk egy-egy tálcát és kivezényeltek minket az étkezőbe.

  Ahogy kiléptem megcsapott az ételek illata, ami keveredett az emberek parfümjével. Kellemes és vidám duruzsolás hallatszott az egész teremben, s ezt csak párszor szakította meg egy gyerek, vagy néha felnőtt, önfeledt kacagása.

  Már annyira hiányzott ez a fajta dolog, hogy nem is kellett azzal foglalkoznom, hogy magamra varázsoljak egy mosolyt, mert az magától kúszott az arcomra. Gyorsan felmértem az asztalok helyzetét, hogy kihez miért kell mennem, és nekikezdtem. Cikáztam a soromban levő tíz asztal körül, mindenkivel kedvesen elbeszélgettem, ajánlgattam, ha nem tudott választani, nem rontottam el egyetlen rendelés kivitelét sem.

  Épp egy megüresedett asztalról leszedett tányérokkal csörtettem be a konyhába, amikor meghökkenve fagytam meg az ajtóban. Az elmúlt két percben, míg nem tartózkodtam a konyhában, megsokszorozódtak a pincérek és egy fokkal nagyobb lett a hangzavar. Tekintetem  a falra felrakott órára tévedt, majd megvilágosodtam.

  Mivel a mi munkaidőnk nyolctól kettőig tartott, és már majdnem lejárt a munkaidőnk, így megjött a következő csapat. Ebben a hitemben biztosított az is, hogy Oliver megpróbálta túlüvölteni a beszélgetések moraját, hogy ezt a csapatot is részesítse abban a felvilágosításban, amit mi is meghallgattunk tőle.

  Már épp elindultam, hogy a mosófiúhoz vigyem a tányérokat, amikor a lengőajtó kicsapódott és James jött be rajta nagy lendülettel, ezzel engem egyenesen fellökve. Hatalmasat borultam, a tányérok csörömpölve törtek szét körülöttem és mindenki, aki a konyhában tartózkodott felénk kapta a fejét és elnémult.

  - Mi a franc...? - állt meg hirtelen felettem. - Ja, megint te vagy az. Bocs - nyögte.

  - Köszönöm kérdésed, nem esett bajom! - néztem rá mérgesen miközben felültem és kisöpörtem a hajamból a tányér és ételdarabokat.

  - Jézusom, jól vagy? - termett hirtelen mellettem Oliver és segített feltápászkodni, míg James csak egy helyben állt, és egykedvűen nézelődött.

  - Igen, csak elvágtam a kezem - meredtem a tenyeremen végigfutó piros csíkon, amiből lassan szivárgott a vér.

  - Kell valamit segíteni? Izé... Hívjak orvost, vagy valami...? - aggodalmaskodott Oliver tovább én meg értetlen fejjel néztem rá. Orvos? Ehhez? Maximum akkor kéne, ha egy nagyobb vénám vágódott volna el és spriccelne belőle a vérem. Ugyan már, gyerekkoromban hányszor állt már szög meg minden féle dolog a talpamban, amikor mezítláb rohangáltam nagyanyáméknál, aztán csak megmostuk, sírtam egy kicsit, másnap meg ugyan úgy szaladgáltam vele.

  - Kedves vagy, de semmi bajom, a sebem meg majd meggyógyul - simítottam le a szoknyám, majd végignéztem a döbbent embereken. - És nem azért, de nem most van a legnagyobb forgalom? Áll a munka - mosolyogtam Oliverre, aki erre észbe kapott és engem otthagyva indult, hogy munkába fogja a többieket.

  Miközben mindenki visszatért az előbbi dolgához sóhajtva guggoltam le és elkezdtem összeszedni az összetört darabokat.

  - Egyébként, jobban is vigyázhatnál! - hallottam meg James hangját mellőlem.

  - Te még mindig itt vagy? Vége a műsornak, amit te rendeztél, leléphetsz - álltam fel és a sérült kezemre vigyázva kidobtam a szemetet a kukába.

  - Ja, de szórakoztatóbb volt nézni, mint részese lenni - ez a kedélyes hang. Ez nagyon fel tud idegesíteni.

  Miközben egy elkért törlőkendőt csavartam a kezemre felé fordultam.

  - Igen? Nos, örülök, hogy a kedvére tehettem, Uram! - hajoltam meg gúnyosan, majd a cuccomat őrző nő felé indultam. Amikor James mellé értem megálltam.

  - Csak tudod... Ezzel nem igazán érsz el semmit.

  - Hova. A. Fenébe. Raktam. A. Sebtapaszokat? - szűrtem a fogaim között a szavakat miközben a szétdobált cuccaim között turkáltam fél kézzel, míg a megvágottat felemeltem. - Na, végre valami! - kaptam ki a dobozt, de csak akkor láttam, hogy egy tekercs géz meg a többi dolgot tartalmazta, nem éppen azt, amit kerestem.

  - Zsófi, Zsófi, Zsófi! - rontott be vidáman Kriszta majd döbbenten hallgatott el részben a szobában uralkodó állapotokért, részben azért, mert a gézzel harcoltam, hogy jól be tudjam kötni a kezem. - Mi történt?

  - Az, hogy egy irritálóan bunkóval leszek összezárva három hónapig - morogtam miközben a szőkeség leült mellém és átvette a kötszert.

  - Annyira rossz?

  - Őszintén? Kétszer beszéltem vele. Mindkétszer a fellökésem után. Bár, csak a második mondható beszélgetésnek. Most meg mit somolyogsz? - kérdeztem, mert miközben  a kezem köré tekerte a gézt a haja mögé próbált elbújni, de így is láttam az ajkán játszadozó mosolyt.

  - Jaj, csak tudod ez olyan romantikus - nézett fel elmerengve.

  - Nem. Ez idegesítő - mondtam furán, majd megnéztem a befejezett kötést a kezemen. - De ezt ügyesen megcsináltad.

 - Köszi, a suliban elsősegélyt is tanultunk. Szóval. Ez azért romantikus, mert ha egy könyvet is elolvasol, akkor mindegyikben így jön össze a két főszereplő - lelkesedett az előbbi témára visszatérve.

  - Igen? - néztem furán. - És mégis melyikben?

  - Hát mindegyikben, ami romantikus! Kezdetben utáljátok egymást, mindig veszekedtek, meg ilyenek, aztán szép lassan rájöttök, hogy ti valójában mindig is szerettétek egymást! - áradozott.

  - Aha... Hát izé. Amiket én olvastam azokban nem történt ilyen.

  - Miért, te miket olvastál?

 - Krimik, meg horror sztorik - álltam fel az ágyról. - Na de bocs, most össze kellene pakolnom. Addig, mond el, hogy mi lett volna az a nagy hír, amit először akartál elmondani - mosolyogtam rá, mire ismét izgalomba jőve kezdett el hadarni.

  - Képzeld el, hogy olyan jó csoportba kerültem! Mi vagyunk a délelőttiek, és mindenki tud németül! De a fele francia, szóval megkértem őket, hogy tanítsanak meg franciául. És képzeld - pirult el. - Van egy nagyon helyes srác, és ő mondta, hogy ha szeretném, akkor ő tud segíteni nekem.

  - Igen? És hogy hívják?

  - Marcell Duperré - suttogta szerelmes hangon.

  - Szép neve van - mosolyodtam el. - És, másról is beszélgettél vele? - tettem fel a következő kérdést két felső összehajtása közben, de válaszolni már nem maradt ideje, ugyanis kicsapódott az ajtó, de olyan erővel, hogy a falról pattant vissza.

  - Te jó ég, rendben vagy? Annabell mondta nekem, hogy hatalmasat borultál! Vagyis, csak annyit mondott, hogy egy pink hajú csaj volt az, de mivel csak neked van olyan kikövetkeztettem. Minden rendben? Kell segíteni? Úgy sajnálom, hogy nem voltam ott, csak minket hamarabb elengedtek! Annabell is csak azért látta, mert visszament valamiért! - hadarta kétségbeesetten Giselle miközben a felmért engem szemével.

  - Nyugi, nincs semmi bajom. Csak a kezemet vágtam el, meg talán az egóm sérült meg egy kicsit - gondolkoztam el.

  - Akkor jó, örülök! - fújta ki a bent tartott levegőjét és elmosolyodott. - Neked akkor biztosra érdekes első napod volt.

 - Fogjuk rá - biccentettem felé, mire elnevette magát majd Krisztához fordult, és őt kezdte el németül kérdezgetni én meg a pakolás végeztével lehuppantam melléjük.

  Már épp megakartam kérdezni őt is, hogy milyen volt a napja, amikor egy halk kopogás szakított minket félbe.

  - Zavarok? - nézett be Angeline.

  - Nem, gyere nyugodtan - invitáltam be.

  - Oliver mondta, hogy történt egy baleset veled a konyhában. A kárt nem fogom számon kérni rajtad, mivel mindenki látta, hogy baleset volt - mosolyodott el. - Szóval minden rendben van? Kell orvos, vagy valami? Esetleg egy szabadnap?

  - Nézd, nincs semmi bajom, munkaképes vagyok, és mivel holnap csak délutánra vagyok beosztva, nincs szükségem a szabadnapra - mosolyogtam rá. Aranyosak, hogy ennyire aggódnak értem, de már kezd egy kicsit sok lenni. - Szóval köszönöm, de jól vagyok. Tényleg!

  - Hát jó. De bármi van, azonnal szólj! - mosolygott vissza majd kiment a szobából. 

Aranyosak, hogy ennyire aggódtak értem, de nekem meg lassan papagáj módba kellett váltanom, ugyanis annyian jöttek be érdeklődni felőlem. Ember-ember után fogta a kilincset, olyanok is bejöttek, akikkel még egyáltalán nem beszélgettem.

  - Te jó ég! - dőltem hanyat az ágyon, amikor az utolsó, reményeim szerint, ember is elhagyta a szobát. - Hány óra van?

  - Fél tíz - pillantott az órájára Giselle mire ledöbbentem. Tényleg erre ment el a napom?

  - Hát, hamar eltelt a nap, az biztos - motyogta Kriszta álmos hangon miközben laposakat pislogott. - Én szerintem elmegyek zuhanyozni, nem baj? - nézett rám kérdőn, majd miután megráztam a fejem összeszedte a cuccát és bevonult a fürdőbe.

  - Én is megyek, elteszem magam holnapra - állt fel nyújtózkodva Giselle is, majd miután elköszönt kiment a szobából. Az integetésre felemelt kezemet magam mellé ejtettem és a fal felé fordultam. Egy darabig még gondolkoztam, de aztán valahol csak sikerült elaludnom, mert mikor kinyitottam a szememet a nap tűzött be az ablakon és előttem Kriszta ugrált fülében a fülhallgatójával.

  - Jó reggelt! - lihegte miközben a karjával csapkodott.

  - Neked is. Hány óra? - ásítottam egyet, majd álmosan néztem, ahogy helyben futás közben megnézi a telefonján.

  - Fél öt.

  - Mármint délután? - kerekedtek el  a szemeim, mire elnevette magát.

  - Ugyan! Azért nem hagytalak volna addig aludni.

  - És téged mi késztetett arra, hogy hajnalban itt tornázz? - punnyadtam vissza.

  - Nem tudom. Talán a megszokás. Szoktam járni futni, de itt nem lehet sehol, szóval most muszáj bent elintéznem ezt - ült le az ágyára miközben valahonnan elővarázsolt egy üveg vizet. - Tegnap jól elaludtál. Nem tudtalak felkelteni, már megijedtem, hogy meghaltál, de láttam, hogy lélegzel, szóval megnyugodtam.

  - Ühüm - morogtam, majd megdörzsöltem a szememet, ami nagyon csípett. - Ó, hogy az a ... - akadt meg bennem a mondanivalóm, ahogy megláttam a kezemet. Szép fekete folt takarta, ami a szemfestékemből adódott.

  Felpattantam az ágyról és beviharoztam a fürdőbe. A tükör csak megerősítette azt a gondolatomat, hogy vagy egy rossz gótnak nézek ki, vagy egy pandának. Inkább a második hasonlat illett rám, így fogtam magam és gyorsan megmosakodtam meg letusoltam.

  Miután Kriszta is elkészült úgy gondoltuk, hogy most már csak el lehet menni reggelizni, szóval elindultunk.

Amikor beléptünk az étkezőbe még senki sem volt ott, de az ételek már készen sorakoztak az asztalon.

Mivel nem vagyunk félős lányok, fogtuk magunkat Krisztával és kedvünkre válogattunk, majd leültünk és enni kezdtünk. Még csak a felénél jártunk, amikor a többiek is elkezdtek beszállingózni és egyre nagyobb lett a hangzavar is.

  Már csak a narancslevem volt hátra a reggelimből, amikor egy csapat srác elhaladt mögöttünk, de én nem figyeltem rájuk, mivel Kriszta épp mesélésben volt. Mosolyogva kortyoltam egyet a poharamba, amikor valaki kis híján kirúgta alólam a széket én meg ijedtemben majdnem kivertem a fogamat a pohárral.

  - Bocs! - röhögött mögöttem a tettes, én meg elkerekedett szemekkel fordultam meg, de már csak a hátát láttam. James! 

  - Hát ilyen nincs! - csikorgattam a fogaimat dühösen miközben Kriszta csak csodálkozva pislogott felváltva hol rám, hol az épp leülő fiúra.

  - Ő ki volt? - kérdezte miközben leharapott egy darabot a kekszéből, majd mosolyogva köszönt a közénk leülő Gisellenek.

  - Mi az? Zsófinak miért van gyilkos arckifejezése? - kérdezte vigyorogva rám nézve.

  - James. Az van - morogtam, mire Krisztának elkerekedett a szeme és nyakát kicsavarva nézett a bunkó után amolyan "aztaa" tekintettel.

  - Miért, mi történt? - érdeklődött Giselle továbbra is, mire röviden és tömören levázoltam a helyzetet. 

  - Úristen, de helyes! - ocsúdott fel Kriszta is, és felém fordulva lelkendezett. 

  - Az lehet. De maga a bunkóság megtestesítője - néztem én is a fiúra. Épp elkapta a tekintetemet, de én ahelyett, hogy elkaptam volna, álltam és csak néztem azt a pimaszul vigyorgó képét.

  - Ha harc hát legyen harc - motyogtam magam elé, majd diadalmasan elmosolyodtam. - Ideje kitalálni valamit lányok! - néztem rájuk, majd miután magyarul is elmondtam cinkosan összemosolyogtak, majd közelebb hajolva elkezdtünk tárgyalni.