Nyolc /első rész/

Üdv kedves olvasók!

Igen, még itt vagyok, még élek és írok. Tudom, hogy rég volt friss, de azért, mert küszködök mostanság egy kicsit vele, ezt a részt is végig írtam mióta nem volt új.

Remélem még vagytok annyira lelkesek és aranyosak, hogy továbbra is olvastok engem :3

És a sok várakozást remélem kiigazítja z a tény, hogy ez a rész 11 oldalnyi lett a Wordben.

Jó olvasást :)

   Másnap reggel kicsit fáradtan, de jókedvűen válogattam a reggelinek kitett gyümölcsök között, majd miután kivettem két piros almát elsétáltam az asztalunkhoz.

  - Arra gondoltam - haraptam bele az almába -, hogy szombatra elkérezkedhetnénk a városba.

  - Nekem jó! - mosolygott rám Giselle, majd várakozóan Krisztára néztünk.

  - Ömm... Az a baj, hogy én már elígérkeztem Marcellnek hétfőre, és nem hiszem, hogy még egy napra elengednének, mert irtó sokan jelentkeztek be, és mindenkire szükség van - mondta bánó arckifejezéssel.

  - Hát jó. Nem baj, akkor majd Zsófival ketten megyünk - mosolygott tovább Giselle én meg csak bólogatni tudtam, mivel tele volt a szám almával.

  - Remélem nem haragszotok meg - mondta félénken, mire csak a fejünket ráztuk. - Akkor jó - könnyebbült meg, majd felpattantunk, és elindultunk.

  - Oliver! - siettem a főnökömhöz a munkaidőm végén, kikerülve a bökésre kész Jamest.

  - Igen? - fordult meg egy papírlapba temetkezve.

  - Szombatra elengedsz engem? Mert egy barátnőmmel szeretnénk kimenni a városba - rebegtettem meg a szempilláimat a hatás kedvéért.

  - Múlt héten voltál?

  - Nem - húztam el a szót.

  - Akkor mehetsz, majd beírlak. Na, menj dolgodra, nekem ezt a számlát ki kell javítanom, mert elrontották! - hessegetett el maga mellől, én meg vigyorogva tettem eleget a kérésének.

  - Szombat mi? - szólalt meg James amikor elmentem mellette. - Csajos nap? - vonta fel kacérkodva a szemöldökét majd leugrott a pultról, amin addig terpeszkedett.

  - Mond, neked lét elemed az én idegesítésem? És anyukád nem mondta, hogy nem tisztességes dolog hallgatózni? - tettem csípőre a kezeimet mire halkan felkacagott és felállította a pihéket a nyakamon.

  - Mondta, és nem is szoktam, de elég hangosan beszélgettetek ahhoz, hogy én is halljam. És - tette zsebre a kezeit -, aranyos vagy amikor mérges vagy. Olyan cukin ráncolod a szemöldöködet - húzogatta a sajátját mire én mélyen elpirultam, majd megfordultam, hogy otthagyjam.

  - Szia! - köszönt el én meg még hátrapislantottam, és láttam, hogy önelégült fejjel int egyet, majd becsapódott mögöttem az ajtó

   - Mmmm - süllyedtem bele a busz ülésébe, mire Giselle nevetve fordult felém.

   - Ennyire el akartál jönni? Csak nem James? - kérdezte sokat sejtetően.

   - Ne! Ma ne is emlegesd nekem! Egész héten a nyakamon volt, és a legújabb mániája, hogy ha elmegyek mellette a bordáim közé bök - nyögtem fel, mire Giselle csak hangosabban vihorászott.

   - Mikor fogod magadnak bevallani, hogy azért bejön neked, hogy ennyit foglalkozik veled? - emelgette a szemöldökét, mire felháborodva a karjára csaptam.

   - Giselle! Nem! Ne már! - röhögtem fel végül. - Semmi ilyenről nincs szó. Váltsunk témát. Mit fogunk csinálni Párizsban? - tereltem, majd miután mosolyogva fenyegető mozdulatokkal megrázta a mutatóujját vázolta a terveit.

   - Hát, arra gondoltam, hogy beülhetnénk egy kávézóba, úgy meginnék valami kapucsínó különlegességet, aztán lődörgés az utcákon? 

   - Jól hangzik - mosolyogtam rá és felé hajoltam, hogy megöleljem, amikor elakadt a lélegzetem, ahogy megéreztem egy ujjat a bordáim között.

  Ijedten pillantottam le a kézre, ami a két szék között nyúlt be és akkor húzta vissza.

  - Ilyen nincs! - térdeltem fel a székemre, hogy átnézzek a mögöttünk lévő ülésre. Az érzésem nem csalt, James pofátlanul vigyorgott a képembe.

  - Mizu, Ariel? - fújt egy rágógömböt és mindvégig a hitetlenül rámeredő szemeimbe nézett.

  - Ez most komoly?

  - Mi? - kérdezett vissza pimaszul.

  - Hogy itt vagy. Talán ettől függ az életed, hogy mindig a sarkamban legyél és engem idegesíts? - meredtem rá, mire felvonta a szemöldökét, majd beszívta a levegőt.

  - Nem egészen. Elhagytad a pénztárcádat, és azt hoztam utánad - vette ki a zsebéből az említett tárgyat, majd a kezembe nyomta, és nem törődve a döbbent arckifejezésemmel felpattant a székről és lesétált a buszról.

  - Hát ez... Érdekes volt - huppant le a helyére Giselle értetlen arcot vágva, majd lassan én is letelepedtem mellé, majd összerezzentem, amikor beindult a busz.

  - Ja, eléggé. Szerinted most... Megbántottam? - fordultam felé a számat rágva, mire egy kis ideig rám bámult majd felsikkantott.

  - Tudtam! Tudtam, tudtam, tudtam - dalolászta hangosan, én meg mérgesen igyekeztem lepisszegni őt, mire halkabban folytatta. - Látod? Én mondtam! Éééés. Te is tudod, csak nem mered magadnak bevallani, hogy ha nem is szereted még, akkor is vonzódsz hozzá - suttogta lelkesen csillogó szemekkel.

  - Nem - tiltakoztam rögtön, de már elvetette a fejemben a kétely magjait. Eddig nem érdekelt, hogy James mit gondolt rólam, vagy hogyan reagált a tetteimre. Vagy mégis, csak elfojtottam magamban?

  Ilyen kétségek között dúltam amíg tartott az út. Giselle egy darabig próbált beszélgetni velem, de maikor látta, hogy máshol jár az agyam békén hagyott, és a másik oldalon ülő Marcushoz fordult és vele volt elfoglalva az úton.

  - Miért érzem úgy, hogy olyan a viselkedésem, mint egy tizenhat évesnek? - kérdeztem elgondolkodva miközben lemásztam a buszról Gisellék előtt.

  - Mert pont olyan - ugrott le az utolsó fokról, majd felegyenesedve a szemembe vigyorgott.

  - Kösz - duzzogtam mire nevetve húzott el egy turistacsoport útjából, és meg sem álltunk a közeli Les Deux Magotsig.

   - Üljetek le, majd én rendelek - intettem őket egy asztal felé, ami a terasz sarkában bújt meg. - Mit kértek?

   - Én egy vanília kapucsínót kérek - mosolygott Giselle.

   - Ha van nekik, akkor egy málnakávét kérek, ha nincs, elég lesz egy presszó is - intett Marcus, majd elindultak az asztal felé, én meg bementem, hogy leadjam a rendelést.

   Egy kis időbe telt mire sorra kerültem. Megrendeltem a két különlegességet, magamnak vettem egy szénsavmentes vizet és visszaverekedtem magam az asztalunkhoz. Már csak egy asztal volt köztünk, amikor földbe gyökereztek a lábaim, és nem akartak engedelmeskedni, hogy tovább menjek. Csak néztek azt az ismerős barna üstököt amint felszabadultan nevet Marcussal, és nem hittem a szememnek.

  - Te hogy az égbe kerültél ide? - hüledeztem miután lehuppantam az egyetlen üres székre.

  - Motorral - vigyorgott a képembe James és megpöckölte az asztal közepére tett sisakot.

  - Aha... - erre nem tudtam mit mondani csak belekortyoltam a vizembe és néztem az utcán elhaladó embereket és fél füllel hallgattam, hogy miről beszélgetnek. Próbáltak bevonni a beszélgetésbe, de makacsul nem vettem tudomást róluk, egészen addig, míg eszembe nem jutott, hogy ez elég gyerekes viselkedés tőlem, így beadtam a derekamat, és beleolvadtam a csevegésbe.

  A kávék és a kávézóban eltöltött fél óra múlva Giselle kirángatott magával a mosdóba.

  - Ide figyelj! Én most elmegyek Marcussal moziba, és csak azért, hogy te kettesben maradhass Jamesszel, és tisztázzátok a dolgaitokat. És ne! Ne ellenkezz - emelte fel a kezét, amikor szólásra nyitottam a számat.

  - De...

  - Nincs de! - nyitotta meg a csapot és megmosta a kezeit, majd maga után húzott az asztalunkhoz.

  - És ha James meg itt fog hagyni? - sziszegtem felé menet közben.

  - Nyugi, nem fog, csak úgy süt belőle az utánad való vágy - hadarta, majd magára öltötte a mosolyát, amikor megálltunk a fiúk mellett.

  Marcus kedvesen nézett ránk, James pedig a kólás flakonjának a kupakjával játszott. Giselle a barátja mellé pattant és megfogta a kezét.

  - Nagy baj lenne, ha mi ketten elmennénk moziba? Ugye egyedül hagyhatunk titeket? - pislogott ártatlanul ránk, de főképp a mellettem ülő srácra. Én csak megvontam a vállamat, tudván, hogy Giselle ellen ilyenkor nem lehet mit tenni. Meg hát már rá is beszélt engem.

  - Nekem nem gond. De az se, ha egyedül maradok - pillantott rám gúnyosan és várakozóan mire grimaszt vágtam.

  - Nincs sok kedvem egyedül lenni egész nap, így akármennyire se tetszik az ötlet, el kell viseljelek. - mondtam lenézően, mire kaptam tőle egy gúnyos kacajt, Giselletől meg egy rosszalló pillantást.

   - Szuper. Akkor... A számlát ki kell fizetni? - nézett körbe a lány mire Marcus bólintott.

   - Igen, James elintézte, de a részünket odaadtam neki.

   - Oké, akkor mehetünk? - nézett rajtunk végig rajtunk csillogó tekintettel Giselle és mielőtt kinyithattam volna a számat elindult.

  Egy darabig egy úton mentünk, majd az egyik kereszteződésnél elváltunk. Ők elindultak egy retro moziba, én meg ott maradtam Jamesszel. Feszengve néztem fel a lezseren ácsorgó fiúra, és nem tudtam, hogy mit mondjak.

  - Merre akarsz sétálni? - kérdezte lepillantva rám.

  - Hát... Éhes vagyok, menjünk valami pékség felé, és vegyünk bagettet, jó? - vetettem fel az ötletemet mire beleegyezően bólintott.

  Öt perc séta múlva találtunk egy meghitt kis pékséget, ami két nagyobb étterem között húzódott meg, és mennyei friss illatok szálltak ki az ajtón. James reakcióját meg sem várva ragadtam meg a karját és magam után ráncigáltam, egyenesen be a boltba.

  - Jesszus, van benned erő - állt meg majd a kezét kezdte el dörzsölni azon a helyen ahol megszorítottam.

  - Bocs - vontam vállat, majd mosolyogva fordultam az eladólányhoz. - Szia, egy sajtos bagettet szeretnék.

  - Kettőt - szólalt meg mögöttem James, majd mikor meglátta, hogy a pénztárcám után kutatok lefogta a kezemet. - Hagyd, majd kifizetem

  - Mi...? Ne! Ne már - ellenkeztem egy kis fáziskéséssel, de már a vöröske kezébe nyomta a pénzt.

  - Késő - nyújtotta felém a hosszú kenyeret, majd kilépett előttem.

  - De ne már! Azért is ég a fejem, mert kifizetted helyettem a kávéházi részem, igaz, hogy csak egy víz meg egy kóla volt, de nem akarom, hogy miattam költekezz - papoltam tovább a sarkában loholva és a hátát ütögetve a bagettel, morzsákkal szórva tele a hátát.

  - Mond, nem bírod egy kicsit befogni a szád, és értékelni, hogy megtettem érted? - fordult meg és elkapta az őt csépelő pékárut.

  - Hé! Engedd el a bagettemet - rántottam egyet rajta.

  - Ha nem bántalmazol tovább vele - vonta fel a szemöldökét, mire bosszúsan sóhajtottam és biccentettem.

Amint elengedte beleharaptam a végébe, élvezettel roppantottam össze a frissensült, még meleg tésztát.

  - Nézzük meg az Eiffel tornyot! - dobtam be, mikor semmit nem szólt s csak céltalanul bolyongtunk az utcákon. - Nincs innen messze.

  - Nekem mindegy - vont vállat, s továbbra is szótlanul lépkedett mellettem zsebre tett kezekkel.

  - Éééés - próbáltam fenntartani a beszélgetés reményét -, van testvéred? - tettem fel faarccal a kérdést, majd mikor hitetlenkedve rám nézett.

  - Te most komolyan beszélgetni akarsz?

  - Próbálok - fintorodtam el egy kicsit mire halkan felkacagott.

  - Meglep - húzta fel a szemöldökét. - Két öcsém van. Az egyik tizennégy, a másik tizenegy évesek.

  - Lázadó kamaszok? - nevettem fel a hanglejtését hallva.

  - Ja. Borzasztóak - sóhajtott gondterhelten.

  - Elhiszem - veregettem meg a vállát.

  - Na és neked? Kistesó, nagytesó?

  - Semmi - ráztam a fejem tagadólag, majd megálltam. - Itt jó lesz? - néztem körül a torony előtt levő füves területen.

  - Ja, jó. Akkor most kérdez-felelek-et játszunk? - ültünk le a pázsitra, én meg rögtön törökülésbe raktam magam.

  - Nem is rossz ötlet. Akkor most én jövök - jelentettem ki. - Kedvenc film?

  - Superman - vágta rá habozás nélkül. - Neked?

  - Hm - haraptam egyet a bagettből, telemorzsálva ezzel a combomat. - Nem is tudom. Mindig az aktuális.

  - Akkor jelenleg mi? - kezdte meg ő is a saját bagettjét.

  - Ez már két kérdés! - jegyeztem meg. - De jelenleg... Várjál mit is néztem legutóbb - töprengtem.

  - Vígjáték? - segített be.

 - Aha... Vagy nem? - tűnődtem tovább, majd legyintettem. - Na, mindegy, ez lényegtelen. Szeretem a vígjátékokat. Meg az akciót. Meg a horrort - dőltem hátra a füvön.

  - Ez kimerítő válasz volt - biccentett, mire nevetve megrántottam a karját, amin támaszkodott ő meg mellém esett, hogy eltűnt alóla a támasza.

  - Jó, akkor most én jövök - meredtem a felhőtlen égre. - Ömm... Kedvenc hely? Mármint, hova szeretnél mindenképpen eljutni?

  -  Alaszkába. Akkor most én jövök?

  - Most használtad el a kérdésedet - fordultam felé felvont szemöldökkel és mosolyogva.

  - Hé, ez nem az volt! Ezt... Nem minősítheted annak, én csak. Megérdeklődtem, hogy jól számoltam-e - bökött oldalba vigyorogva mire feljajdultam és a karjára csaptam visszavágásként. - Ó igen? És ehhez mit szólsz?

  - Ne! - sikoltottam fel kacagva ezzel kivívva a körülöttünk sétáló ember figyelmét, és összegömbölyödtem a csikizéstől. - Hagyd. Abba! - nyögtem ki vihorászva.

  - Akkor megegyeztünk abba, hogy az nem számított kérdésnek? - hallottam a hangját a fülem mellett, amiben vidámság bujkált.

  - Nem - böktem ki kifulladva, de jókedvűen.

  - Hát akkor az neked baj - fúrta az ujjait újra az oldalamba.

  - Ne, ne, ne, ne! Jól van, oké! - kiáltottam fel egy kacagás közepette. - Megegyeztünk!

  - Na, látod, csak erre vágytam - engedett el és visszadőlt a fűre, míg én felültem és a kócos hajamból kiszedtem a hajgumit és próbáltam rendbe szedni magamat.

   - Jézusom, te őrült vagy - legyezgettem magam pihegve.

  - Csak akaratos - vigyorgott fel rám.

  -  Aha, és még a középpontba is kerültünk - néztem körül.

  - Zavar? - emelte fel a fejét és ő is körbepillantott. - Mert akkor elmehetünk.

  - Nem szeretem, ha mindenki rám figyel - feszengtem mire felült mellettem és a szemembe néztem.

  - Akkor? Merre akarsz menni?

  - Sétáljunk le a Szajna partjára, jó?

  - Szajna? - vonta fel a szemöldökét, de közben feltápászkodott és felém nyújtotta a karját, hogy felsegítsen.

  - Ja, mikor ideköltöztünk akkor találtam egy helyet, és azóta az a kedvencem - fogadtam el a kezét, és felálltam és leporoltam magamról a füvet.

  - Bevált hely? - kérdezte velem szemben állva, és továbbra sem engedte el a kezemet.

  - Ühüm - hümmögtem vörösödő arccal mire végre eleresztett engem, majd a mellettem sétálva elvezettem az említett helyhez.

   Útközben tovább kérdezgettük egymást, és legnagyobb megdöbbenésemre jól éreztem magam vele. Kiderült, hogy van két huskyja, szereti a csokit, nem szereti a bogarakat meg az ilyeneket. Csupa értelmetlen dolgok voltak, de nekünk valamiért fontos volt.

  - Na és, miért olyan bevált hely ez? - ültünk le az eldugott részre, alattunk szaladt a folyó gyors vize.

Hét

 Bocsánat, hogy csúsztam, de higgyétek el szombat óta folyamatosan

írtam a részt, mindig hozzátettem valamennyit, attól függően,

hogy mennyire tudtam írni.

De ez egy egészen hosszú és kissé eseménydúsabb rész lett, mint az előző, 

szóval remélem élvezni fogjátok :)

Ui: Esetleges hibákért, és a második felénél lévő szövegháttér miatt elnézést, holnap orvosolom, ma már nincs erőm rá!

Xxx Florianna

 - Üdv mindenkit újra itt! - harsant Oliver friss hangja, amikor az utolsó emberek is megérkeztek. - Most van egy kis mondanivalóm. Önöket nem érintette, de azért elmondom. A tegnapi nap egyfajta próbanap volt, ugyanis idén lesz húsz éves ez az egész park, szóval elég nagy vendégsereg lesz a szezonban, és nem csak szimpla emberek, hanem hírességek is elszoktak látogatni ilyen alkalmakkor. Így érthető, hogy miért csináltuk a tegnapi napot, és sajnálatos módon három embert el kellet küldenünk, mert alkalmatlannak bizonyultak. Bár - s szúrós pillantást vetett James felé -, itt is esélyes volt, hogy egy emberrel kevesebben legyünk, de végül nem bocsátottuk el. Szóval mostantól kezdve nagyon remélem, hogy nem lesz Önökre panasz egyik vendégektől sem, figyeljenek oda, hogy mindenkivel kedvesek legyenek, ne essenek extázisba, ha esetleg valami véletlen folytán egy híresség és a családja ül az asztalukhoz. Értve vagyok? - nézett végig rajtunk, majd az egyetértő mormogás után utunkra bocsátott minket.

   - Még el akartak küldeni! - értetlenkedett mögöttem James, amikor a tálcákat rendezgettem a pultomon.

Úgy látszik, ma el kell viselnem őt, mivel úgy döntött, hogy közlékeny lesz velem.

  - Nézd! - fordultam meg, de nem vártam, hogy ilyen közel lesz hozzám.

  A homlokába hulló sötétbarna tincseken lágyan csillant meg a lámpafény, és szinte egyenként meg tudtam számolni a szempilláit, amik a színtiszta zöld szemét keretezték. Az orránál nagyon halványan szeplők pettyezték az arcát, de alig látszottak, úgy beleolvadtak a bőrének barnaságába. Az ajka ívelt volt és épp, egy kissé gúnyos, mosolyra húzódott.

  - Na, mi történt, a sármomtól elalélt a kisasszony? - kérdezte cseppnyi humorral a hangjában mire felocsúdtam a bámulásából.

  - Nem - ráztam a fejem, de éreztem, hogy elpirulok. - Szóval, én nem csodálkozok azon, hogy el akartak küldeni.

   - Most miért mondod ezt? - kérdezett vissza fájdalmas arcot vágva, mintha pofon ütöttem volna. - Csak nem a véletlen balesetünkre utalsz?

  - Látod, okos fiú vagy te! - ütögettem meg a mellkasát gunyorosan, majd a tálcával a karomon kikerültem és elindultam, hogy elkezdhessem a munkát.

  - Mi van? - hallottam a döbbent hangját mögülem. - Ne már! Nem mehetsz csak el így! Hallod...! - ordibált utánam, de amikor rájött, hogy a nevemet sem tudja megakadt, mire készségesen fordultam hátra egy szóra.

  - Zsófia - majd kihátráltam az ajtón, és elkezdtem felvenni a rendeléseket.

   Már egy hónapja dolgoztunk a hotelben, és mindenki megismerkedett mindenkivel. Giselle összejött Marcussal, Kriszta egész jól beszélt már franciául, engem meg James szünet nélkül piszkált. 

  Épp az utolsó rendelésemet vittem ki, majd miután visszaértem láttam, hogy a mi csapatunkból csak én maradtam ott. Mosolyogva átadtam a tálcát meg a papírt, amin a leírt kérések voltak, és kiindultam a konyhából, amikor egy kissé zilált kinézetű ember rontott be.

  - Te! - mutatott rám, mire kérdőn rámeredtem. - Pincér vagy?

  - Igen, de... - kezdtem volna, de felemelte a kezét és belém fojtotta a mondandómat.

  - Nagyszerű! Akkor állíttasd össze ezeket, majd hozd ki a Parkba. Keresd  Marine Gousset. Kérdés van?

  - Igen - kezdtem félénken, mire a pasi rám villantotta a tekintetét. - Hogy fogok kijutni, meg hova kell mennem?

  - Ha kimész a dolgozók szárnyánál ott fog várni rád egy autó, és mint mondtam már, keresd Marinet. Rövid, barna göndör haja van és kék szemüvege. A kocsival úgy is oda fognak vinni. Tessék, ezek kellenek! - nyomott a kezembe egy papírdarabot, majd kiviharzott a konyhából. Értetlenül forgattam a kezemben a kártyát, majd észrevettem, hogy egy bizonyos Mason Berger névjegykártyájára lett leírva a rendelés.

  Sután megfordultam, majd Oliverhez mentem.

  - Oliver!

 - Igen? - fordult felém, mire odanyújtottam a kártyát.

 - Bejött egy ember, és ezt a kezembe nyomta, meg azt mondta, hogy vigyem ki egy kocsihoz - toporogtam mellette miközben olvasta.

  - Aha, szóval Berger téged talált meg - nevetett fel. - Nyugi, ezt lerendezem a szakáccsal, neked csak vinned kell, mint mondta. Várj itt, mindjárt kész lesz - sietett el, én meg egy sóhajjal leültem egy székre.

  Csöndben figyeltem a többiek sürgölődését, majd egy jó tíz perc elteltével újra megjelent mellettem Oliver, kezében egy piknikkosárral. De komolyan, még le is takarta egy piros-fehér kockás terítővel. Értetlen tekintetemet látva vállat vont.

  - Csak nem akartad egy tálcán elvinni! Így sokkal egyszerűbb.

  - Aha - vettem el tőle, majd vigyázva, hogy semmi ne törjön el, kimentem a konyhából.

  Ahogy átvágtam a részünkön kaptam egy pár kérdő pillantást, de nem foglalkoztam vele. Amikor kiléptem az udvarra mellbe vágott a hőség. Áldottam magam, amiért felfogtam kontyba a hajamat, ami most már egy jó ideje pirosan pompázott. Annyira nem lepődtem meg a melegen, mivel kéthetente muszáj volt elmennünk valamelyik nap a városba, ezt mindenkinek kiadták, természetesen nem egy napra mindenkinek, de így nem voltunk bezárva folyamatosan a hotelbe, és nem éreztük úgy, hogy börtönben lennénk. Természetesen, amikor valami mulaszthatatlan dolgunk támadt és el kellett mennünk megengedték.  

Mi, Gisellel és Krisztával, mindig próbáltuk úgy kérni, hogy egy napra essünk a kötelező kimenőnk, így sokszor együtt mentünk ki Párizsba ahol kiültünk egy kávézóba és beszélgettünk, vagy végigmentünk a sétálókon és a boltok kirakatát nézegettük.

  Most hunyorogva meredtem magam elé, hogy megszokjam a nap erős fényét. Egy kis idő után észrevettem egy kocsit. Egy nagyon kicsi kocsit, ami inkább azokra a autókra emlékeztetett amikkel a golfpályákon gurulnak egyik pályától a másikhoz, és a volán mögött egy huszonéves, napbarnított srác ült cigivel a szájában, miközben felvont szemöldökkel engem méregetett.

   - Téged el elfurikáznom a boszihoz?

  - Hogy mondod? - néztem rá értetlenül, mire egy sóhaj kíséretében, mintha annyira untattam volna, elpöckölte a cigijét.

   - Marine Goussehoz. Eléggé boszi kinézete van, ha érted mire gondolok - vigyorodott el.

  - Ja! Igen, nekem kell elvinnem ezeket... Fogalmam sincs hová.

  - Jól van akkor. Na, pattanj be, nem érünk rá! - intett, majd miután teljesítettem a kérését elindultunk. A tíz perces utat csendben tettük meg, csak néha mentünk át egy-egy turistától nyüzsgő utcán, amúgy kihalt utakon mentünk. 

  - Itt is vagyunk! - állította meg a kocsit egy kapu mögött. - Ő a te embered- mutatott egy negyvenes nő felé akinek a szemüvege csálén állt az orrán, a haja olyan volt, mintha százszor beletúrt volna, és az ideges arckifejezése csak megerősített ebben a hitemben.

  - Magát küldte Berger? - kérdezte, de választ sem várva kirántott az autóból. - Philip, te meg jöhettél volna gyorsabban is - folytatta a zsörtölődést miközben maga után húzott.

  - Már elnézést, de nem gázolhatok át az embereken! - háborodott fel az olaszos kinézetű Philip, de Marine szó nélkül hagyta, csak intett neki és bevonszolt egy ajtón.

  Amikor beléptünk elállt a lélegzetem. Egy öltözőbe kerültünk, ahol mindenfele hatalmas ruhák, parókák, sminkcuccok voltak az öltözőasztalok környékén, és egy csapat lány nevetett bent.

  - Lányok, itt van a rendelésetek! - emelte meg a hangját Marine a zavarban, mire mindenki egy csapásra körénk gyűlt és a kosárban kezdtek kutakodni. Ki egy zacskó péksüteményt, ki egy termoszt emelt ki a kosárból.

  - Bocs, bocs, bocs! - hallatszott egynáthás hang, majd nemsokára előretolakodott a gazdája is. A lánynak barna rövid haja volt, és szétfújt orra.

  - Jézusom, Jessica, hogy nézel ki? - sikkantott fel Marine, majd elhűlve meredt a vállát vonogató lányra. - Így nem mehetsz ki! Hogy nézne ki Ariel szétfújt orral, és köhögve? - sopánkodott, nekem meg leesett, hogy hol is vagyunk most. Az öltözőt azok a lányok foglalták el, akik a felvonulási kocsikon szoktak disney hercegnőként integetni, majd az utána lévő pár órában egy helyen várják a lelkes kislányokat egy fénykép erejéig.

  - Istenem, most mit csináljak? - rágta a szája szélét a nő miközben az előtte álldogáló és teát szürcsölő beteg lányra nézett. - Bernadette nem tud beugrani, mára direkt megkért, hogy engedjem el a szüleihez. Istenem, istenem! - sopánkodott én meg közben elkezdtem csendben elpakolni a visszaadott termoszokat.

  - És mi lenne, ha ő állna be mára? Körülbelül olyan alkatú, mint Jess, és még a haja is vörös, nem kéne paróka neki - szólalt meg az egyik göndör hajú lány, mire kikerekedett szemekkel fordultam felé.

  - Rám gondoltál? - hüledeztem, és tagadólag ráztam a fejem, de nekem eddig volt beleszólásom.

  - Nem is rossz ötlet - mustrált most már engem Marine.

  - De... Én azt sem tudom, hogy mit kell csinálni - próbáltam hárítani, de elég gyengén sikerült.

  - Nyugi, nem nehéz! Csak fenn ülsz a kocsin, bájosan mosolyogsz, integetsz és próbálsz nem leesni - nyomtak le egy székbe rögtön hárman.

  - Hogy? - vágtam riadt arcot mire mindannyian felnevettek.

  - Semmi, csak vicceltünk. Valójában ki leszel biztosítva, mivel neked a kocsi szélén kell lenned, mivel ugye uszonyod van és abba te nem tudsz állni. De még sosem sérült meg senki - mosolygott rám az, aki beajánlott engem. Hát kösz, most megnyugtattatok... 

  Egy darabig még mondtam a magamét, de minden fölösleges volt. Elmagyarázták, hogy mit kell csinálnom miközben kisminkeltek és megigazították a hajamat is.

  - Na - állt meg előttem a beteg Jessica, kezében két ruhával. - Az van, hogy neked kétszer kell átöltöznöd. Ebben - rázta maga előtt a zöld cuccot -, leszel a kocsin. Ja meg ebben - emelte fel hozzá a lila kagylóformájú melltartót.

  - Aha... - húztam el a szavakat bizonytalanságomban.

  - Nyugi, olyan, mint egy fürdőruha - nyugtatott meg, majd a másik kezét emelte fel. - Ezt majd akkor veszed fel, amikor visszajöttetek, és ki kell mennetek, hogy találkozzatok a vendégekkel. A többiek meg fognak várni, és segítenek, ha valamit nem tudsz, oksi? 

  - Jó! - sóhajtottam beletörődve mire felkacagtak körülöttem és én is elmosolyodtam.

  A lányok mind bemutatkoztak majd elmentek ők is készülődni én meg magamra rángattam az első ruhát.

  - Húha - mértem magam végig a tükörben. 

  - Baj van? - kukkantott be a paraván mögé Jess aki még mindig nem ment haza.

  - Nem, csak... Nem szoktam ilyen lengén öltözni a strandon kívül - legyintettem mire felnevetett.

  - Nyugi, meg lehet szokni, az első egy két alkalom nekem is ilyen volt - kuncogott, nekem meg eszembe jutott, hogy az elmúlt órában többször hallottam azt a szót, hogy "nyugi" mint életemben eddig.

  - Jut eszembe. Valaki odaszólna Angelinenek, hogy miért nem fognak megtalálni? Tudod, hogy a barátnőim ne ijedjenek meg vagy ilyesmi.

  - Persze, Marine már rég elintézte ezt. De mindjárt kezdtek, szóval, ha kész vagy akkor csatlakozhatsz a lányokhoz - mosolygott rám, majd elkapta a karomat, amikor felálltam és majdnem elestem. Abban az uszonyban lehetetlen volt még állni is.

  - Oké, mehetünk! - adtam ki az utasítást mikor már biztosan álltam a lábamon, majd apró csoszogások közepette kivánszorogtunk a többiekhez, akik mosolyogni kezdtek a szenvedésem láttán.

  - Itt vagyok, kezdhetünk! - tapsoltam vidáman és már teljesen beleélve magamat a szereplésembe, hisz nem minden nap esik meg az emberrel, hogy disney hercegnőt játszhat.

  Amikor kimentünk a kapu mögé kissé meghökkentem. Három nagy, több részre beosztott kocsi állt előttem, mindegyik másképp beépítve. Még nagyban nézelődtem amikor Roxanne megérintette a karomat, majd a Hamupipőke jelmezében rám mosolygott.

  - Zsófi, bemutatom a mai napi hercegedet. Eric herceg, vagy közismertebb nevén Adrien Brochu.

  - Ad - rövidítette le a srác, miközben én olvadoztam előtte. Fekete haj, kék szem, sármos arc és gyönyörű hang. A halálom.

  - Szia - tértem vissza a kábulatból és szélesen rámosolyogtam.

  Nemsokára jöttek a segítők, és elmagyarázták, hogy mi lesz, hogy kell csinálni, majd a nevüknek megfelelően segítettek felmászni a helyemre és kellőképp kibiztosítottak, ami el is kellett, ugyanis amikor megláttam, hogy milyen magasan vagyok kicsit megszédültem, de utána már élveztem az egész perpatvart.

Lassan mindenki elfoglalta a helyét, a kapun túlról pedig zene szállt felénk, Ad rám mosolygott, majd egy hirtelen rándulással elindult a menet. Amint az első kocsi, amin Mickey és Minnie egér meg a többi társuk ugráltak, kigördült hatalmas hangorkán keletkezett és fehér villanások jelezték a vakuzó fényképezőket.

Az adrenalin szintem az egekbe szökött, amikor mi is követtük az elsőt, és önkéntelenül is mosolyra fakadt a szám miközben a sikítozó, ugráló vagy mindkettőt egyszerre csináló hercegnőruhába öltözött és integető gyerekeknek visszaintettem.

   Lépésben haladt a kocsi, így körülbelül egy órába telt mire egy hasonló kapun visszatértünk egy hasonló helyhez. Hamar leszedtek a kocsiról, majd Eliza segítségével visszatotyogtam az öltözőbe ahol rövid úton átvettem a kék ruhát. Megkönnyebbültem, amikor a szatén szabadon hagyta a lábamat és eltakarta a felsőtestemet. Gyorsan belebújtam még a kis kék topánba és visszasiettem a többiekhez.

   Az elkövetkező órákban megszámolhatatlan kislányt öleltem meg, nevetettem a vicceiken, mosolyogtam megértően a fáradt, de vidám szülőkre, és fénykép készült rólam.

  - Még jó, hogy jó arcom van a fényképekhez - rogytam le fáradtan egy székre, amikor visszamentünk, hogy elkészüljünk az utolsó menetre mire a többiek hasonlóan fáradt és nyűgös arccal elmosolyodtak.

  - Már csak ezt kell kibírnunk, és vége! - nyújtózott a Csingiling felszerelésében Odette, mire felsóhajtottam.

  - Akkor megyek, átvedlek - vánszorogtam a paraván mögé egy mosollyal a fejemen miközben a többiek nevetésben törtek ki.

  Az utolsó felvonulás kicsit már másabb hangulatú volt, nyugodtabb számomra, bár most is erőlködés nélkül vigyorogtam és integettem a vendégeknek és büszkeséggel töltött el az a gondolat, hogy elmondhatom magamról, hogy voltam hercegnő is.

  A nap végén, immár a rendes ruhámban, elköszöntem a lányoktól, megköszöntem nekik ezt az élményt, majd Philip visszavitt a hotel dolgozói részlegéhez. A kosarat gyorsan leadtam a konyhán, majd, mivel már vége volt a vacsorának, szereztem magamnak egy kis ételt, amit ott meg is ettem. 

A szobámba beérve Gisellet és Krisztát is ott találtam, épp franciául beszélgettek, de amint megláttak engem letámadtak, és követelték, hogy mondjam el, mi hogyan történt.

Giselle tizenegy környékén ment el aludni, majd mire én is odajutottam, hogy lefeküdhessek, az álom rögtön rám talált.

Direkt a végére hagytam.

Vivi Prigyeni számon kérte rajtam, hogy hol van a kép Jamesről meg Oliverről. :D

Nos, Jamest mostantól megtekinthetitek a Szereplők modulban, de a főnökről ne várjatok képet, ő nem olyan fontos személy :)

Ui.: Remélem tetszeni fog nektek James ;D

Hat

Üdv mindenki! :D

A múlt héten beleestem a nyár csapdájába, azaz, hogy nem tudtam melyik nap mi van (hétfő,kedd stb :D )

Tegnap pedig nagyon későn értünk haza, ezért nem volt friss, de mint látjátok most pótlom ezt :)

Remélem tetszeni fog nektek ^^

- Biztos kell ez?- méregettem magamat a tükörben mire Giselle vigyorogva válaszolt.

  - Te találtad ki, akkor már vidd is végig!

  - Ezt - dobtam felé a push up melltartót - nem én találtam ki. Zsófi lelkesedett be ennyire, de ebben meg olyan... Ribancos vagyok - vágtam fintort. 

   Miután megreggeliztünk bevonultunk a szobánkba és elkezdődött a Terv. Más szóval, hogy ha James belém habarodna kissé és utána rögtön dobom, akkor azzal le tudom törni a szarvát.

Csak ehhez először is úgy kell kinéznem, hogy meglepjem őt.

   - Drágám, egy olyan srácot, mint James, ezzel tuti leveszed a lábáról.

   - Jó, mindegy, majd később. Inkább mit csináljunk a hajammal? - rágtam a szám szélét. - Kivasaljam, vagy maradjon így vagy mi? Én ilyeneket nem tudok!

  - Hm... Kivasaljuk, utána meg hullámokat rakunk bele jó? Meg talán fel is tupírozzuk, mert azért elég rendesen lenőtt a hajad - vizsgálgatta a sörényemet Giselle értő szemekkel. - Na, ülj le!

  Csöndben tűrtem, hogy turkáljon a hajamban, majd amikor végzett megy sóhajjal meredtem a tükörképemre.

  - Na, mi az? Mi volt ez a nagy sóhaj? - kérdezte mosolyogva Giselle.

  - Hát, tudod, nem vagyok biztos ebben a tervben. Mert... Valójában még sosem volt ilyen dolgom fiúval - pirultam el kicsit.

  - Nem? Még sosem volt fiúd? - kerekedtek el Giselle szemei, mire megráztam a fejem.

  - Egyszer volt, tizenhat éves koromban, de az is csak egy futó kapcsolat lett. Csak addig kellettem neki, míg le nem feküdtem vele - fintorodtam el, ahogy eszembe jutott Vincent akkori arca.

  - De egy disznó - mondta elképedve a lány és elterült az ágyamon. - Legalább jól nézett ki?

  - Az igazi, szőke hajú és kék szemű herceg volt - mosolyodtam el. - Csak ki gondolta volna, hogy ilyen tahó?

   - Általában ezekről az emberekről derül ki, hogy ők a világbajnokok a tahóságban - mondta bölcsen Giselle, majd felnevettünk.

  - Most már érted, hogy miért nem akarom? Nincs igazán tapasztalatom e téren, csak abban vagyok jó, hogy a flörtölő férfiakat miképp "üldözzem" el.

  - Hát, ha te így akarod - vont vállat, majd egymásra mosolyogtunk.

  - Na, és mi a helyzet Marcussal? - somolyogtam ő meg elvörösödött.

  - Semmi különös - próbálta hanyagul kimondani. - Velem van beosztva egyszerre.

  - És? - nógattam immár vigyorogva mire végre megeredt a nyelve.

  - Jaj, olyan aranyos! Képzeld, négyen vannak testvérek és ő a legkisebb köztük, és ő az egyetlen fiú köztük. És hegedül! És tud zongorázni is! És... És... - kereste tovább a szavakat olvadozva.

  - Hűha, ez már komolyan hangzik. Tetszik ugye?

  - Nem. Vagyis kicsit. Ahj, nem tudom - vörösödött el.

  - És van barátnője? - kérdezgettem tovább, mire megrázta a fejét.

  - Nincs. Pár héttel ezelőtt szakított vele.

  - Hát, az tény, hogy elég közlékeny fiú, ha már ilyet is elmesélt - néztem rá elképedve, mire zavartan felnevetett. - Na, akkor nem akarunk kimenni és szétnézni, hogy nem-e vár rád sóvárogva az a fiú? - kacsintottam rá vigyorogva mire vörös fejjel biccentett.

   A megérzésem nem csalt, Marcus tényleg a gyülekezőben ücsörgött egy könyvvel a kezében, de amint meglátta, hogy mi közeledünk mosolyogva tette félre.

  - Sziasztok, lányok!

  - Szia! - huppantam le az előtte lévő széken, így Gisellenek muszáj volt a fiú mellet helyet foglalni az elmotyogott köszönés után.

  - Mi újság van? - nézett ránk mosolyogva Marcus mire csak legyintettem.

  - Csak a szokásos. 

  - Értem. És veled, Giselle? - nézett mosolyogva a mellette ülő lányra mire ő csak megvonta a vállát.

  - Jaj, elnézést, örömmel beszélgetnék még tovább, de nekem most van egy kis megbeszélnivalóm Angelinnel! - álltam fel bocsánatkérés közepette majd vigyorogva ott hagytam őket

  - Angeline!  - siettem oda a nőhöz, mire ő mosolyogva fordult felém.

  - Tessék? Ó, te vagy az, akinek tegnap el lett vágva a keze, ugye?

  - Igen - bólintottam. - Csak annyit szeretnék kérdezni, hogy nekem szükségem lenne hajfestékre, mert eléggé lenőtt már  a hajam, és arra gondoltam, hogy internetről tudnék rendelni magamnak ide, ha lehet. Lehet? - kérdeztem óvatos mosollyal az arcomon. 

  - Ó, hát persze! A pontos címet tudod vagy megadjam?

  - Azt megköszönném, ha a címet megadod - vigyorogtam rá, mire kaptam egy kis kártyát rajta a szükséges infókkal. - Még egyszer nagyon szépen köszönöm!

  - Ugyan, semmiség! - hessegetett el mosolyogva, én meg vetettem egy pillantást Gisellék felé, majd mikor láttam, hogy elmélyülten beszélget Marcussal visszamentem a szobámba.

  Előkapartam a laptopomat, felcsatlakoztam a nyílt Wi-fire és felmentem a kedvenc hajfestékem online oldalára. Egy darabig elszórakoztam azzal, hogy vacilláltam a meggypiros és a burgundi vörös között, majd a választásom végül az elsőre esett. A fizetést elrendeztem bankszámláról, megadtam a címet, amire kihozzák a festéket majd elküldtem a rendelést. Dolgom végeztével kinyújtóztam, majd visszamentem a többiekhez.

  Mivel volt még időm, és Giselléket nem akartam zavarni a többiekkel beszélgettem. Megismerkedtem Cristopherrel, akinek nagyon jó poénjai vannak negyvenes létére, Annabellel, aki egy kis cserfes, fiatal lány, Freddel, aki elég viccesen néz ki, de attól függetlenül nagyon aranyos. 

  - Zsófi! - állt meg mellettem Giselle félbeszakítva Fredet. - Ebédelsz velünk? - kérdezte és a mellette álló Marcus mosolyogva várta a válaszomat.

  - Á, nem akarok zavarni, majd a többiekkel eszek, ha nem baj! - válaszoltam kedvesen és az új barátaim felé intettem. 

  - Ó, hát... Jó - vont vállat Giselle.

  - Remélem, nem baj - néztem rá fürkészően mire őszintén elnevette magát.

  - Ugyan, azért ilyenért nem haragszom meg - somolygott, majd otthagytak minket, én meg  mosolyogva hallgattam a többieket tovább.

  Ebéd után már idő volt, hogy menjünk dolgozni, így felvettem a pincérnő ruhámat, és Giselle keresésére indultam, hogy együtt menjünk. A nagy forgolódásomnak meg is lett az eredménye, ugyanis hirtelen egy mellkasnak ütköztem.

  - Jaj, elnézést, nem figyeltem oda! - kértem rögtön bocsánatot a mellkas tulajdonosától.

  - Nocsak, fordult a kocka? Nem én megyek neked, hanem te akarsz fellökni? Csak nem háborúzni akarsz? - kérdezte egy kedélyes hang, ami bosszantóan ismerős volt.

  - Már bocs, James, csak épp a barátnőmet kerestem, és semmi kedvem nem volt, hogy beléd szaladjak! - csattantam fel mire felröhögött.

  - Melyiket? A kis szőkét, vagy a barna hajút?

  - A barnát - feleltem kelletlenül.

  - Akkor ne keresd - javasolta szórakozva.

  - Ugyan miért ne? 

  - Most ebben a pillanatba lép ki az ajtón egy srác kíséretében - vigyorgott miközben megpróbáltam átlátni az embereken, majd végül megpillantottam Giselle barna haját meglibbenni egy szőke üstök mellett.

  - Klassz! - sóhajtottam fel elmondóan, ugyanis éreztem, hogy James nem fog leszállni rólam.

  - Tudod, elég szórakoztató téged bosszantani!

  - Gondolom - morogtam neki, majd egyszer csak megpillantottam az elkerekedett szemű Krisztát, aki épp ebben a pillanatban ért a szobába. Értetlen pillantására válaszolva csak megrántottam a vállamat, majd az oldalamon Jamessel kiléptem a folyosóra.

  - És hol laksz, ha szabad megkérdeznem, mert biztos nem francia vagy, már bocs! - érdeklődött.

  - Ha annyira érdekel, akkor megmondom, hogy Párizs külvárosában lakom a családommal, de igen, jól gondoltad, nem vagyok francia. Magyar vagyok! - feleltem büszkén, majd mikor James kissé értetlenül nézett rám legyintettem. - Közép-Európa. Ausztria mellett. 

  Már megszoktam, hogy a külföldiek általában nem tudják, hogy hol helyezkedik el a szülőhazám, így nem is foglalkoztam annyira vele.

  - És te honnan kerültél ide? - kérdeztem vissza, hogy legalább ennyi infóm legyen róla.

  - San Francisco. 

  - És mi késztetett arra, hogy a  Föld egyik feléből a másikba utazz három hónap miatt? - kérdeztem kíváncsian, miközben megérkeztünk a konyhához.

  - A kalandvágy és az utazás lehetősége - mosolygott rám, majd udvariasan előreengedett az ajtónál.

  

Öt

Heló, heló kedves mindenki, aki esetleg még olvas!

Itt vagyok, visszatértem és egy nappal hamarabb hoztam részt.

Remélem örültök neki :D

Puszi!

  Miután a kedves Jamesnek is elmondták újra, hogy mi a helyzet kaptunk egy-egy tálcát és kivezényeltek minket az étkezőbe.

  Ahogy kiléptem megcsapott az ételek illata, ami keveredett az emberek parfümjével. Kellemes és vidám duruzsolás hallatszott az egész teremben, s ezt csak párszor szakította meg egy gyerek, vagy néha felnőtt, önfeledt kacagása.

  Már annyira hiányzott ez a fajta dolog, hogy nem is kellett azzal foglalkoznom, hogy magamra varázsoljak egy mosolyt, mert az magától kúszott az arcomra. Gyorsan felmértem az asztalok helyzetét, hogy kihez miért kell mennem, és nekikezdtem. Cikáztam a soromban levő tíz asztal körül, mindenkivel kedvesen elbeszélgettem, ajánlgattam, ha nem tudott választani, nem rontottam el egyetlen rendelés kivitelét sem.

  Épp egy megüresedett asztalról leszedett tányérokkal csörtettem be a konyhába, amikor meghökkenve fagytam meg az ajtóban. Az elmúlt két percben, míg nem tartózkodtam a konyhában, megsokszorozódtak a pincérek és egy fokkal nagyobb lett a hangzavar. Tekintetem  a falra felrakott órára tévedt, majd megvilágosodtam.

  Mivel a mi munkaidőnk nyolctól kettőig tartott, és már majdnem lejárt a munkaidőnk, így megjött a következő csapat. Ebben a hitemben biztosított az is, hogy Oliver megpróbálta túlüvölteni a beszélgetések moraját, hogy ezt a csapatot is részesítse abban a felvilágosításban, amit mi is meghallgattunk tőle.

  Már épp elindultam, hogy a mosófiúhoz vigyem a tányérokat, amikor a lengőajtó kicsapódott és James jött be rajta nagy lendülettel, ezzel engem egyenesen fellökve. Hatalmasat borultam, a tányérok csörömpölve törtek szét körülöttem és mindenki, aki a konyhában tartózkodott felénk kapta a fejét és elnémult.

  - Mi a franc...? - állt meg hirtelen felettem. - Ja, megint te vagy az. Bocs - nyögte.

  - Köszönöm kérdésed, nem esett bajom! - néztem rá mérgesen miközben felültem és kisöpörtem a hajamból a tányér és ételdarabokat.

  - Jézusom, jól vagy? - termett hirtelen mellettem Oliver és segített feltápászkodni, míg James csak egy helyben állt, és egykedvűen nézelődött.

  - Igen, csak elvágtam a kezem - meredtem a tenyeremen végigfutó piros csíkon, amiből lassan szivárgott a vér.

  - Kell valamit segíteni? Izé... Hívjak orvost, vagy valami...? - aggodalmaskodott Oliver tovább én meg értetlen fejjel néztem rá. Orvos? Ehhez? Maximum akkor kéne, ha egy nagyobb vénám vágódott volna el és spriccelne belőle a vérem. Ugyan már, gyerekkoromban hányszor állt már szög meg minden féle dolog a talpamban, amikor mezítláb rohangáltam nagyanyáméknál, aztán csak megmostuk, sírtam egy kicsit, másnap meg ugyan úgy szaladgáltam vele.

  - Kedves vagy, de semmi bajom, a sebem meg majd meggyógyul - simítottam le a szoknyám, majd végignéztem a döbbent embereken. - És nem azért, de nem most van a legnagyobb forgalom? Áll a munka - mosolyogtam Oliverre, aki erre észbe kapott és engem otthagyva indult, hogy munkába fogja a többieket.

  Miközben mindenki visszatért az előbbi dolgához sóhajtva guggoltam le és elkezdtem összeszedni az összetört darabokat.

  - Egyébként, jobban is vigyázhatnál! - hallottam meg James hangját mellőlem.

  - Te még mindig itt vagy? Vége a műsornak, amit te rendeztél, leléphetsz - álltam fel és a sérült kezemre vigyázva kidobtam a szemetet a kukába.

  - Ja, de szórakoztatóbb volt nézni, mint részese lenni - ez a kedélyes hang. Ez nagyon fel tud idegesíteni.

  Miközben egy elkért törlőkendőt csavartam a kezemre felé fordultam.

  - Igen? Nos, örülök, hogy a kedvére tehettem, Uram! - hajoltam meg gúnyosan, majd a cuccomat őrző nő felé indultam. Amikor James mellé értem megálltam.

  - Csak tudod... Ezzel nem igazán érsz el semmit.

  - Hova. A. Fenébe. Raktam. A. Sebtapaszokat? - szűrtem a fogaim között a szavakat miközben a szétdobált cuccaim között turkáltam fél kézzel, míg a megvágottat felemeltem. - Na, végre valami! - kaptam ki a dobozt, de csak akkor láttam, hogy egy tekercs géz meg a többi dolgot tartalmazta, nem éppen azt, amit kerestem.

  - Zsófi, Zsófi, Zsófi! - rontott be vidáman Kriszta majd döbbenten hallgatott el részben a szobában uralkodó állapotokért, részben azért, mert a gézzel harcoltam, hogy jól be tudjam kötni a kezem. - Mi történt?

  - Az, hogy egy irritálóan bunkóval leszek összezárva három hónapig - morogtam miközben a szőkeség leült mellém és átvette a kötszert.

  - Annyira rossz?

  - Őszintén? Kétszer beszéltem vele. Mindkétszer a fellökésem után. Bár, csak a második mondható beszélgetésnek. Most meg mit somolyogsz? - kérdeztem, mert miközben  a kezem köré tekerte a gézt a haja mögé próbált elbújni, de így is láttam az ajkán játszadozó mosolyt.

  - Jaj, csak tudod ez olyan romantikus - nézett fel elmerengve.

  - Nem. Ez idegesítő - mondtam furán, majd megnéztem a befejezett kötést a kezemen. - De ezt ügyesen megcsináltad.

 - Köszi, a suliban elsősegélyt is tanultunk. Szóval. Ez azért romantikus, mert ha egy könyvet is elolvasol, akkor mindegyikben így jön össze a két főszereplő - lelkesedett az előbbi témára visszatérve.

  - Igen? - néztem furán. - És mégis melyikben?

  - Hát mindegyikben, ami romantikus! Kezdetben utáljátok egymást, mindig veszekedtek, meg ilyenek, aztán szép lassan rájöttök, hogy ti valójában mindig is szerettétek egymást! - áradozott.

  - Aha... Hát izé. Amiket én olvastam azokban nem történt ilyen.

  - Miért, te miket olvastál?

 - Krimik, meg horror sztorik - álltam fel az ágyról. - Na de bocs, most össze kellene pakolnom. Addig, mond el, hogy mi lett volna az a nagy hír, amit először akartál elmondani - mosolyogtam rá, mire ismét izgalomba jőve kezdett el hadarni.

  - Képzeld el, hogy olyan jó csoportba kerültem! Mi vagyunk a délelőttiek, és mindenki tud németül! De a fele francia, szóval megkértem őket, hogy tanítsanak meg franciául. És képzeld - pirult el. - Van egy nagyon helyes srác, és ő mondta, hogy ha szeretném, akkor ő tud segíteni nekem.

  - Igen? És hogy hívják?

  - Marcell Duperré - suttogta szerelmes hangon.

  - Szép neve van - mosolyodtam el. - És, másról is beszélgettél vele? - tettem fel a következő kérdést két felső összehajtása közben, de válaszolni már nem maradt ideje, ugyanis kicsapódott az ajtó, de olyan erővel, hogy a falról pattant vissza.

  - Te jó ég, rendben vagy? Annabell mondta nekem, hogy hatalmasat borultál! Vagyis, csak annyit mondott, hogy egy pink hajú csaj volt az, de mivel csak neked van olyan kikövetkeztettem. Minden rendben? Kell segíteni? Úgy sajnálom, hogy nem voltam ott, csak minket hamarabb elengedtek! Annabell is csak azért látta, mert visszament valamiért! - hadarta kétségbeesetten Giselle miközben a felmért engem szemével.

  - Nyugi, nincs semmi bajom. Csak a kezemet vágtam el, meg talán az egóm sérült meg egy kicsit - gondolkoztam el.

  - Akkor jó, örülök! - fújta ki a bent tartott levegőjét és elmosolyodott. - Neked akkor biztosra érdekes első napod volt.

 - Fogjuk rá - biccentettem felé, mire elnevette magát majd Krisztához fordult, és őt kezdte el németül kérdezgetni én meg a pakolás végeztével lehuppantam melléjük.

  Már épp megakartam kérdezni őt is, hogy milyen volt a napja, amikor egy halk kopogás szakított minket félbe.

  - Zavarok? - nézett be Angeline.

  - Nem, gyere nyugodtan - invitáltam be.

  - Oliver mondta, hogy történt egy baleset veled a konyhában. A kárt nem fogom számon kérni rajtad, mivel mindenki látta, hogy baleset volt - mosolyodott el. - Szóval minden rendben van? Kell orvos, vagy valami? Esetleg egy szabadnap?

  - Nézd, nincs semmi bajom, munkaképes vagyok, és mivel holnap csak délutánra vagyok beosztva, nincs szükségem a szabadnapra - mosolyogtam rá. Aranyosak, hogy ennyire aggódnak értem, de már kezd egy kicsit sok lenni. - Szóval köszönöm, de jól vagyok. Tényleg!

  - Hát jó. De bármi van, azonnal szólj! - mosolygott vissza majd kiment a szobából. 

Aranyosak, hogy ennyire aggódtak értem, de nekem meg lassan papagáj módba kellett váltanom, ugyanis annyian jöttek be érdeklődni felőlem. Ember-ember után fogta a kilincset, olyanok is bejöttek, akikkel még egyáltalán nem beszélgettem.

  - Te jó ég! - dőltem hanyat az ágyon, amikor az utolsó, reményeim szerint, ember is elhagyta a szobát. - Hány óra van?

  - Fél tíz - pillantott az órájára Giselle mire ledöbbentem. Tényleg erre ment el a napom?

  - Hát, hamar eltelt a nap, az biztos - motyogta Kriszta álmos hangon miközben laposakat pislogott. - Én szerintem elmegyek zuhanyozni, nem baj? - nézett rám kérdőn, majd miután megráztam a fejem összeszedte a cuccát és bevonult a fürdőbe.

  - Én is megyek, elteszem magam holnapra - állt fel nyújtózkodva Giselle is, majd miután elköszönt kiment a szobából. Az integetésre felemelt kezemet magam mellé ejtettem és a fal felé fordultam. Egy darabig még gondolkoztam, de aztán valahol csak sikerült elaludnom, mert mikor kinyitottam a szememet a nap tűzött be az ablakon és előttem Kriszta ugrált fülében a fülhallgatójával.

  - Jó reggelt! - lihegte miközben a karjával csapkodott.

  - Neked is. Hány óra? - ásítottam egyet, majd álmosan néztem, ahogy helyben futás közben megnézi a telefonján.

  - Fél öt.

  - Mármint délután? - kerekedtek el  a szemeim, mire elnevette magát.

  - Ugyan! Azért nem hagytalak volna addig aludni.

  - És téged mi késztetett arra, hogy hajnalban itt tornázz? - punnyadtam vissza.

  - Nem tudom. Talán a megszokás. Szoktam járni futni, de itt nem lehet sehol, szóval most muszáj bent elintéznem ezt - ült le az ágyára miközben valahonnan elővarázsolt egy üveg vizet. - Tegnap jól elaludtál. Nem tudtalak felkelteni, már megijedtem, hogy meghaltál, de láttam, hogy lélegzel, szóval megnyugodtam.

  - Ühüm - morogtam, majd megdörzsöltem a szememet, ami nagyon csípett. - Ó, hogy az a ... - akadt meg bennem a mondanivalóm, ahogy megláttam a kezemet. Szép fekete folt takarta, ami a szemfestékemből adódott.

  Felpattantam az ágyról és beviharoztam a fürdőbe. A tükör csak megerősítette azt a gondolatomat, hogy vagy egy rossz gótnak nézek ki, vagy egy pandának. Inkább a második hasonlat illett rám, így fogtam magam és gyorsan megmosakodtam meg letusoltam.

  Miután Kriszta is elkészült úgy gondoltuk, hogy most már csak el lehet menni reggelizni, szóval elindultunk.

Amikor beléptünk az étkezőbe még senki sem volt ott, de az ételek már készen sorakoztak az asztalon.

Mivel nem vagyunk félős lányok, fogtuk magunkat Krisztával és kedvünkre válogattunk, majd leültünk és enni kezdtünk. Még csak a felénél jártunk, amikor a többiek is elkezdtek beszállingózni és egyre nagyobb lett a hangzavar is.

  Már csak a narancslevem volt hátra a reggelimből, amikor egy csapat srác elhaladt mögöttünk, de én nem figyeltem rájuk, mivel Kriszta épp mesélésben volt. Mosolyogva kortyoltam egyet a poharamba, amikor valaki kis híján kirúgta alólam a széket én meg ijedtemben majdnem kivertem a fogamat a pohárral.

  - Bocs! - röhögött mögöttem a tettes, én meg elkerekedett szemekkel fordultam meg, de már csak a hátát láttam. James! 

  - Hát ilyen nincs! - csikorgattam a fogaimat dühösen miközben Kriszta csak csodálkozva pislogott felváltva hol rám, hol az épp leülő fiúra.

  - Ő ki volt? - kérdezte miközben leharapott egy darabot a kekszéből, majd mosolyogva köszönt a közénk leülő Gisellenek.

  - Mi az? Zsófinak miért van gyilkos arckifejezése? - kérdezte vigyorogva rám nézve.

  - James. Az van - morogtam, mire Krisztának elkerekedett a szeme és nyakát kicsavarva nézett a bunkó után amolyan "aztaa" tekintettel.

  - Miért, mi történt? - érdeklődött Giselle továbbra is, mire röviden és tömören levázoltam a helyzetet. 

  - Úristen, de helyes! - ocsúdott fel Kriszta is, és felém fordulva lelkendezett. 

  - Az lehet. De maga a bunkóság megtestesítője - néztem én is a fiúra. Épp elkapta a tekintetemet, de én ahelyett, hogy elkaptam volna, álltam és csak néztem azt a pimaszul vigyorgó képét.

  - Ha harc hát legyen harc - motyogtam magam elé, majd diadalmasan elmosolyodtam. - Ideje kitalálni valamit lányok! - néztem rájuk, majd miután magyarul is elmondtam cinkosan összemosolyogtak, majd közelebb hajolva elkezdtünk tárgyalni.

 

Négy

  - Guten morgen!- kiáltott fel boldogan, majd befurakodott mellettem a szobába, közben áthúzta a lábamon a bőröndjét, nekem meg arcomra fagyott az erőltetett vigyorom. Három nyelven beszélek, erre beraknak mellém egy németet?

  - Hello- nyögtem ki, mire elkezdett hadarni és csak a nevét értettem belőle. Christa.- Engem általában Sophienak szólítanak de... - kezdtem el bemutatkozni angolul, gondolván, hogy azt mindenki érti, de a lány csak megrázta a fejét és mondott valamit németül.- Franciául beszélsz?- váltottam nyelvet mire újabb fejrázást kaptam.

  Szuper! Három hónapig össze leszek zárva egy olyan emberrel, akivel nem tudom megértetni magam, max kézzel-lábbal. Hirtelen megcsörrent a mobilom, mire intettem Christának egy "bocsi"-t aki bólintott és előkapta a flakonját.

  - Szia, anya!- vettem fel a telefont magyarul beleszólva, de ijedten ugrottam egyet, amikor a szobatársam fröcskölve kiköpte a vizet majd köhögve nézett rám. Megpaskoltam a hátát, és nevetve magyaráztam anyának, hogy nem, nem egy elefánt van velem, hanem az új szobatársam.

  - Ó, és milyen? Kedves?- érdeklődött anya.

  - Gondolom...

  - Hát még nem beszéltél vele?- akadt ki rögtön.

  - Beszélnék én, ha meg tudnánk érteni egymást! Ugyanis német - böktem ki, mire egy kis csend következett a vonal végéből.- De amúgy aranyosnak néz ki. Szőke haj és csinos alak. Ennyi elég?- kérdeztem somolyogva, mire anya felkacagott. Még pár percig beszélgettünk, majd elköszöntem tőle, mondván "dolgom van".

  - Jössz? - kérdeztem meg az ajtóban állva Christától és intettem a kezemmel, hogy egyértelmű legyen, ha már a francia kérdésemet nem is érti.

  - Persze!- vágta rá magyarul, majd szélesen elvigyorodott elképedt arcom láttán.

  - Hu, basszus...- dörzsöltem meg az arcom, majd hitetlenkedve felnéztem megint.- Magyar vagy? - röhögtem el magam hitetlenül.

  - Aha. Nem gondoltam volna, hogy más is beszéli erre ezt a nyelvet- vihogott ő is.

  - Dettó. Amúgy Zsófi- nyújtottam a kezem amit megrángatott.

  - Akkor miért angolul mutatkoztál be?- szegezte nekem a kérdést miközben kiléptünk az ajtón.

  - Általában úgy szoktam, mivel a Zsófi név nehéz kiejtésileg, ezért Sophieként szoktam. Amúgy meg én mondtam volna tovább, csak belevágtál a szavamba- mosolyogtam rá mire elpirult.- Szóóval... Akkor csak németül beszélsz?

  - Főképp, meg spanyolul. De egy nagyon kicsit tudok franciául, és azért szerettem volna idejönni, hogy tanuljam a nyelvet- bólogatott majd megtorpantunk a nappaliban ahol tömeggé tömörültek a többiek.

  - Végre már! Azt hittem, hogy elnyelt a szobád!- furakodott mellém Giselle, majd megtorpant és a mellettem álldogáló Krisztára nézett.- Ki ő?

  - Giselle, ő itt a szobatársam Kriszta. Sajnos csak németül tud- mutattam be őket egymásnak, Krisztának persze magyarul mondtam mind ezt el, ám legnagyobb döbbenetemre Giselle hamar beszélgetésbe elegyedett vele, és németül hadováltak amiből egy szót sem értettem.

  - Klassz, itt mindenki tud németül, csak én nem?- füstölögtem, de mielőtt válaszolhattak volna Angeline hangja harsant és mindenki elcsöndesedett. 

 - Jó reggelt mindenkinek! Most, hogy mindenki megérkezett, szeretném ismertetni önökkel a feladataikat. Vagyis, nem én, mert az előttem levő asztalra vannak kiragasztva azok a lapok, amikre a nevük és a munkájuk áll abc sorrendben. Innentől kezdve fél órájuk van, hogy megkeressék a nevüket majd a helyükre érjenek. Azok, akik takarítónak lettek beosztva a jobb oldali ajtón fáradjanak ki, a pincérek, szakácssegédek pedig a konyhában gyülekezzenek. Köszönöm- tűnt el az ajtó mögött a monológ végén mire mindenki az asztalnál kezdett tolongani, hogy minél előbb megtudja, mi lesz a dolga ez alatt a három hónap alatt.

  Míg kisebb heringparti volt kialakulóban az asztalnál, addig én elmagyaráztam  Krisztának, hogy miről volt szó, mivel csak egy-két mondatott értett az egészből. Mire megértette addigra többen elmentek ahova menniük kellett, így mi is meg tudtuk nézni, hogy hova lettünk beosztva.

  Kriszta takarítónőnek, de ahogy elnéztem, a legtöbb ide osztott ember német nevű volt, Giselle ment a konyhára segédnek én meg mehettem pincérkedni. Elbúcsúztunk Krisztától és míg ő az ellentétes irányba indult meg mi kimentünk a konyhába.

  - Helló, helló!- üdvözölt minket egy kedélyes, erősen öregedő férfi, majd miután tájékoztattuk, hogy melyikünk mire jött elküldött két különböző irányba. Én beléptem egy kis helyiségbe ahol egy nő ült és épp az előttem lévő srácnak a kezébe nyomott egy adagnyi ruhát. 

  - Jó napot!- mosolyogtam rá, mire egy mogorva pillantást kaptam.- Pincérnőnek lettem beosztva, és ide küldtek.

  - Remek. Mondja meg mi a mérete - vetette oda a szavakat mire lediktáltam amiket kért, s cserébe kaptam én is egy adag ruhát, majd azt az utasítást osztotta ki, hogy menjek és próbáljam fel. Hát jó.

  Elsétáltam a személyzeti mosdóig, majd miután bementem a női részlegbe és magamra zártam az egyik fülkét ruhát cseréltem. Fehér galléros ing, fekete, térd felett nem sokkal véget érő ceruza szoknya és amin egy kicsit elborzadtam, de mégis mulattatott az a fehér, csipkés szélű kötény volt. Egy darabig idegenkedve méregettem ezt a darabot, majd "minden mindegy" alapon felkötöttem magamra és a cuccaimat összeszedve visszamentem a szobába.

  - Nagyszerű!- mért végig kritikus szemmel a nő. - A cipő maradhat, az összes többi dolgát tegye ebbe a szatyorba, majd nap végén magához veheti. Mostantól kezdve minden nap ebben a felszerelésben kell megjelennie a névjegyével a bal oldalán - nyújtotta át a kártyát és a szatyrot, majd megvárta, míg betuszkolom a ruhámat és a másik két váltásnyi munkaruhámat, utána kikapta a kezemből és kihessegetett az ajtón.

  Egy kissé tehetetlenül néztem körbe, míg meg nem akadt a tekintetem egy csoportnyi hasonló öltözetű emberen így odaslattyogtam hozzájuk. 

  Miután az a férfi, akivel elsőnek találkoztunk ma, megkérdezte a nevemet, majd kipipálta a kezében tartott mappában belekezdett.

  - A csoport kétfelé van osztva. Az egyes csoportban levők délelőtti napjaik a hétfő, szerda, péntek, délutáni pedig kedd és csütörtök, plusz szombaton egész nap. A kettesek délelőtt kedden és csütörtökön vannak, délutánonként pedig hétfő, szerda, péntek, meg vasárnap egész nap. Most felsorolom azok nevét akik az egyesbe fognak tartozni, és itt maradnak. Akik nem hallották a sajátjukat, azokkal délután kettőkor találkozunk itt! Keressetek engem, Oliver Guertin-t! Na akkor - pillantott a mappájába és felsorolt vagy tíz nevet, köztük az enyémet is.
  Míg azon töprengtem, hogy ez nekem jó lesz-e vagy sem, valaki oldalról nekem jött és ha nem kap el, nagy valószínűséggel elesek.
  - Elnézést - morogta kelletlenül a srác, majd miután már biztosan álltam a lábaimon, engem kikerülve elhagyta a konyhát. 
  - Szóval! - kezdte Oliver, amikor az utolsó kettes is elhagyta a terepet.- Ha jól tudom, önök közül mindenki jártas a pincér szakmában, ugye? - mért minket végig, majd a heves bólogatásunkat látva elmosolyodott. - Nagyszerű! Akkor azt tudják, hogy hogyan kell rendelést fölvenni és ételt kivinni. Itt be lesznek osztva egy-egy sor asztalhoz, mindenkinek meg lesz a maga részlege, és ez az itt tartózkodásuk alatt nem fog változni. Akármilyen is a vendég, akármennyire is irritálja, idegesíti vagy szórakoztatja önöket, mindig udvariasnak kell lenniük! Ha harmadszorra küldi vissza az ételt akkor harmadszorra is visszahozzák. Értik? Nagyszerű! Akkor most felsorolom, hogy kihez melyik asztal tartozik! - pillantott ismét a mappájába és felsorolta a neveket és az asztalszámokat újra.
  Furcsálltam, hogy tizenegy párosítást sorolt fel amikor csak tízen tartózkodtunk körülötte, de a rejtélyre hamar fény derült.
  - Merre van James?- nézett fel Oliver, mire egy lány, talán Wendy, rávágta, hogy mindjárt jön, s erre mint egy varázsütésre belépett egy srác.
  - Na ne! - szaladt ki a számon halkan, mivel Jamesben felismertem az engem fellökő bunkót. És, hogy még kellemesebb legyen a szituáció, ő kapta a mellettem levő négyes sort, míg nekem az ötös lett kiosztva. - Ennél jobban már nem is indulhatna egy hétfői nap!- füstölögtem magamban halkan miközben James megállt a csoport mellet és elnézést kérve megkérdezte, hogy miről maradt le.

Na... Helló, helló! :D

Megint oltári nagy késés, amiért bocsánat, de egyszerűen nem tudtam mit írni. :(

De kárpótlásért raktam Krisztáról és Giselleről képet a szereplők oldalra :3

Csak gondoltam szólok :D

Pipálni, komizni, feliratkozni ér :3

Ui.: remélem azért tetszett, még ha egy kicsit rövidke lett is (:

Három

 Bocsánat az egyheti késéssel, de a múlt héten egyszerűen nem tudtam írni, nem volt hozzá türelmem, és nem akartam erőltetni, mert az soha nem eredményez jó véget :( Remélem megbocsátotok!

***

 -Zsófi, gyere, itt a busz!- kiabál anya fel, mire csodálkozva fordultam meg.

  - Már? De hát csak nyolcra kéne itt lennie- pillantottam az órámra ami háromnegyed nyolcat mutatott.

  - Arról én nem tehetek, de itt van, szóval gyere!- türelmetlenkedett.

  Sóhajtva álltam fel és körbenéztem a szobámban. Bár be voltak zárva a szekrényajtók, a tudat, hogy nincs bennük semmi lehangolt. 

  Idegennek éreztem magam benne már csak attól, hogy tudtam, három hónapig nem látom újra a "birodalmamat".

  Lesétáltam a bejárati ajtóig majd körbefordultam.

  - Apád már kivitte a bőröndödet meg a táskád- jött elő a konyhából anya és könnyes szemmel rám mosolygott.

  - Jaj, anya!- tártam ki a karom és magamhoz öleltem.

  - Nem hittem volna, hogy valaha eljön ez a pillanat- szipogta a hajamat simogatva mire erősebben magamhoz szorítottam.

  - Ugyan. Három hónap, mi az? Semmiség- mondtam mire fátyolos hangon felnevetett és eltartott magától.

  - Na jól van, siess, nehogy lemaradj- nyomott puszit a homlokomra majd kiterelt az ajtón.- Meg van mindened? Telefon, töltő?

  - Meg- mosolyogtam ez el nem maradható kérdés miatt.- Szeretlek, anya- öleltem meg utoljára és elindultam a busz felé. 

  Elköszöntem apától is, aki hasonló kérdésekkel bombázott, majd felszálltam. Mivel a busz a város egyik végéből indul a másikba, folyamatosan lesz megálló. Én lettem csak felvéve ebből a csücsökből, így itt csak egyszer állt meg a busz. 

 A buszban megálltam és körülnéztem. Negyven ülés és mind üres. Velem kezdték a szedést. A sporttáskámat magam után ráncigálva mentem végig a keskeny folyosón, majd levágtam magam a jobboldali sor közepe tájékán lévő párok közül az ablak mellettire. Kinéztem az üvegen és integettem a szüleimnek egészen addig, míg a busz ki nem fordult az utcánkból. Egy darabig csak meredtem az elsuhanó tájra, majd sóhajtottam. Elszenvedtem azzal, hogy a lábam alá tegyem a táskám majd előkotortam a zenelejátszómat. Eléggé lehangoló érzés volt a néma buszban egyedül utazni, csak a motor meg a klíma halk és egyenletes zúgása törte meg a csendet, de amint bekapcsoltam a zenét körbeburkolt a megszokottság egy halványabb érzése és nyugodtabban utaztam tovább.

  Egy óra múlva álltunk meg újra de ezúttal egy benzinkútnál. Hat főnyi embercsoport ácsorgott jókedvűen és egymással beszélgetve. Amint lefékezett a busz és kinyílt a csomagtartó bedobálták a cuccaikat majd felözönlöttek. A dübörgő zenén át is hallottam a vidám csacsogásukat és miközben leültek megnéztem őket. Korombelieknek tűntek, négy fiú és két lány. Nekem csak intettek és kíváncsian végignézték azt, amit láttak belőlem, de én csak biccentettem, és visszafordultam az ablakhoz. 

  Dél környékén már a fél busz feltöltődött, néhányan szintén egyedül, de a legtöbben csoportosan ültek. Voltak fiatalok és idősebbek is. Épp elővettem egy szendvicset, hogy egyek valamit amikor ismét lassított a busz, de ezúttal nem egy újabb benzinkútnál hanem egy háznál. Unottan néztem ahogy a lány könnyes mosollyal elköszön az apjától és megöleli nyolc évesnek kinéző húgát akinek ugyanolyan barna hullámos haja volt mint neki.

Mielőtt felszállt volna integetett a busz lépcsőjéről majd fellépett. A vállán lógó vászontáskával megállt és körbenézett. Az üres helyek már csak az idősebb emberek mellet voltak, így nem csoda, hogy amikor meglátott felcsillant a szeme és elindult felém. Félénken megállt, pár pillanatig toporgott majd félig leült a székre. Mikor nem szóltam semmit beljebb csúszott és elhelyezkedett, én meg tovább ettem a szenyámat miközben a felsőm nyakából kilógó fülessel babráltam.

Már épp elhelyezkedtem és visszadugtam a a fülhallgatót amikor az egyik kanyarban a lány, épp inni készült, sikeresen rám löttyintette a fél üveg vizét.

  - Jaj, nagyon sajnálom! A fenébe, nem akartalak leönteni!- sápadt le és egy zsepi után kezdett kutatni.

  - Ugyan hadd csak- mosolyodtam el halványan és levettem a felsőt. Alatta fekete ipszilontoppot viseltem elején Nirvana felirattal meg a smileyval.

  - Hű- pislogott a lány.- Irtóra tetszik a felsőd! Honnan vetted, ha szabad megkérdeznem?- lelkesedett be rögtön.

  - Köszi. A netről rendeltem. Egyébként Zsófi vagyok, de szólíts nyugodtan Sophienak, ha úgy neked könnyebb- mutatkoztam be, mivel tudtam, hogy innen már könnyen találunk beszélgetési témát.

  - Giselle. Honnan jöttél? Érdekes, de szép a neved.

  - Magyar vagyok. Nem tudom, hogy te tudod-e merre helyezkedik el Magyarország, mert sokan nem...- mondtam de a szavamba vágott.

  - Tudom merre van.

  - Tényleg?- képedtem el, mire zavartan elpirult kissé.

  - Aha. De csak azért, mert véletlenül rátaláltam egy bandára, és érdekelt, hogy milyen nemzetiségűek, szóval rákerestem. És az országodat dobta ki.

  Ha lehetett, akkor erre még inkább elképedtem.

  - Milyen banda?

  - Hát... A Paddy And The Rats. Nagyon tetszik a zenéjük meg a szövegeik.
  - Hű... Nem gondoltam volna, hogy egy franciától valaha ezt fogom hallani- nevettem fel.- Kicsi a világ!
  - Az biztos- biccentett ő is mosolyogva, majd valami francia bandáról kérdezett és mivel nem ismertem mutatott tőlük számokat, meg mesélt róluk.
    Mivel Disneyland elég távol volt  Párizstól, jó darabig utaztunk amit végigbeszéltük és egész jól összemelegedtünk közben. Giselle teljes neve Giselle Aiglentina Mailthot, velem egyidős, húga tíz éves és csak miatta jelentkezett a munkára, mivel a kislány találta a szórólapot és ragaszkodott ahhoz, hogy nővére jelentkezzen. Mivel az egyetem ahova jelentkezett nem nyerte el a tetszését tavaly kimaradt egy idő után, s a következő szemeszterre nem is jelentkezett így hagyta magát rábeszélni. Meglepett, hogy a zenei ízlésünk egyforma, nem néztem volna ki belőle, mivel olyan szendének néz ki, de kellemes csalódás volt.
  Ahogy közeledtünk a parkhoz érezni lehetett a feszültséget ami mindenki körül ott vibrált, de továbbra is jókedvű volt minden egyes személy. Amikor megállt a busz egy emberként pattantunk fel, nekem meg olyan érzésem lett, mintha visszakerültünk volna egy gimis osztálykirándulásra, ahol egyszerre akar mindenki leszállni.  Kisebb tülekedés után felnevettek az elöl állók és onnantól kezdve egyenletesen leszálltunk.
  A beton ontotta magából a meleget, a táskám húzta a vállam, majd miután megszereztem a bőröndöm arrébb álltam, hogy a többiek is odaférjenek. Giselle pár perc múlva ziláltan érkezett mellém maga után ráncigálva a sajátját.
  - Hallod... Ez rosszabb, mint egy osztálykirándulás megvadult másodikosokkal- pihegte én meg felnevettem.
  - Nekem is ilyesmi hasonlat jutott az eszembe a buszon- kuncogtam, majd átnyújtottam az ásványvizemet neki.
  - Jól van emberek, mindenkit üdvözlök itt!- harsant egy friss hang amihez ütemes tapsolás társult.
  Összeráncolt szemöldökkel pillantottam a hang felé. Egy fiatalos, harmincas nő állt a busz végében, szőke haja lófarokba volt fogva, térdnadrágot és fehér galléros felsőt viselt, rajta egy névjegykártyának kinéző cuccal, meg egy szandállal.
  - Meg jött a főnök- dünnyögtem félhangosan mire Giselle is odapillantott.
  Összetereltek mindenkit, a nő bemutatkozott ( Angeline), majd felszálltunk egy kisbuszra ami a szállásunkra vitt minket. Két jármű állt rendelkezésünkre, mi Giselle az elsők között ültünk le egymás mellé.
  Egy ötperces utazás után megpillantottuk a a park hotelját. Elbűvölten néztük miközben elgurultunk mellette, majd legnagyobb megdöbbenésünkre az épülethez tartozó parkolóba állt be a busz.
 Miután leszálltunk Angeline megállt legelöl és hangosan beszélni kezdett.
  - Szóval. Üdv itt, mostantól ez lesz az otthonuk mondhatni. Önök azon csoportot létesítik meg, akik a hotelbe lettek beosztva. A szobájuk is itt található meg, de a vendégektől elkülönítve, a konyha mögötti szárnyon az alsó emeleten. A szobákba már beosztottuk önöket, nálam van a papír, hogy ki hanyas szobát kapta. Kérek mindenkit, hogy várja meg a szobaszámát, majd utánam jöjjenek és megmutatom a helyüket- magyarázta majd felemelte egy lapot és sorolni kezdte a neveket.
  Miközben a nőt hallgattam akaratlanul is egy kiképző mester jutott eszembe mire elmosolyodtam. Giselle erősen koncentrálva figyelte, hogy mikor mondják a nevét, majd amikor elhangzott egymás után háromszor elmormolta magában hogy kétszáz-huszonhatos szoba. Amikor rám került a sor hunyorogva néztem a nőre, majd biccentettem. Háromszáz.
  - Legalább nem lesz nehéz megjegyeznem- suttogtam a mellettem álldogáló lánynak mire lebiggyesztette a száját.
  - A fenébe. Elég messze leszünk egymástól.
  - Hát ez van- rántottam meg a vállam, de azért kicsit én is sajnáltam, hogy ilyen messze leszek Giselletől.
  - Most, amikor odaérünk a szobáikhoz- folytatta tárgyilagos hangon Angeline-, Pakoljanak le nyugodtan, fedezzék fel a számukra kirendelt szárnyat. Holnap megérkeznek a külföldről felvett csoportok is, majd aznap kapnak eligazítást a munkájukhoz. Most pedig, kérem kövessenek!- indult el befele, mi meg a bőröndök csattogó kerekének a zajával kísérve követtük.
  Bár nem a főbejáraton vitt be minket, hanem egy oldalsó ajtón, amin a Dolgozók szó állt, mindenkinek leesett az álla. Az rendben van, hogy kívülről is elképesztően néz ki a rózsaszín-fehér színkombinációja meg a gyönyörű kiépítése, de belülről maga a csoda. Az ember azt hiszi, hogy épp most csöppent bele Hamupipőke báljába, és már várja, hogy mikor tűnnek fel a táncoló és nevetgélő nagyruhás lánykák a hercegekkel. Ébenfa borítású padlón keltünk át amit a plafonról lelógó kristálycsillár világított meg. A halványrózsaszín falakról ódivatú tükrök lógtak néhány képpel egyetemben. Rejtett hangfalakból halkan lágy muzsika szólt ami megnyugtatta az embert. Egy pillanatra feltűnt előttünk a főbejárat és az a körhelyiség, ahova a vendégek először belépnek. A recepciós pult ugyanolyan színű fából készült mint a parketta, fehér márvány volt a teteje s mögötte fényes csillogású, kontyolt hajú lány ült széles mosollyal az arcán miközben egy fiatal házaspárnak magyarázott.
  Elmentünk egy keskeny folyosón, de ez sem volt különb a kinti szobától. Amikor elhaladtunk egy zárt ajtó mögött edények csapkodásának a zaja, kiabálások, sürgölődések hangja s ételek illata szűrődött ki.
  - Itt található a konyha, a pincéreknek majd ide kell jönniük- szólt hátra Angeline majd tovább haladtunk míg ki nem értünk egy kisebb kör alakú helyiségbe. Fehér szőnyeg takarta a közepét, a fal körül fotelek, székek és asztalok álltak, volt egy lapos tévé és azzal szemben egy kanapé. Két ajtó nyílt innen, plusz egy folyosó.
  - Nos, ez lenne itt a nappalijuk, itt eltölthetik a szabad óráikat. Ezen az ajtón belül van az étkezőjük, itt pedig a szobalányok tudnak eljutni a felső emeleti szobákhoz, a folyosón pedig a szobáik helyezkednek el. Kettőszázzal kezdődik az ajtók számozása. A vacsora hat órára lesz feltálalva maguknak, addig is érezzék jól magukat- mosolyodott el Angeline, majd kisétált otthagyva minket.
  Megilletődve ácsorogtunk egy darabig, majd minden mindegy alapon mindenki egyszerre indult meg a szobáikhoz.
  A folyosó mindkét oldalán helyezkedtek el ajtók, bal oldalon a páratlan, jobb oldalon pedig a páros számozásúak. Magam után húzva a bőröndömet törtem az utat az emberek között, majd megálltam az utolsó ajtó előtt és  nagyon mérges voltam a vezetőkre, amiért ide osztottak be.
Mivel a mi csoportunkat húsz szobára lehetett volna beosztani, csodálkozva néztem körbe. Ezek szerint elég sok külföldi ember érkezik meg holnap, és úgy láttam, hogy nem csak én lettem egyedül beosztva egy szobába.
  Elszórakoztam egy kicsit a zárral mire rájöttem, hogy hogyan nyílik majd betolattam a bőröndömet ráncigálva. Amikor megfordultam egyszerűen ledöbbentem. Olyasmire vártam, hogy van két ágy szűkösen egymás mellé tolva, egy kis fürdő és kész. Ehelyett egy viszonylag széles, halvány mentazöld szoba fogadott. A két ágy a fal két oldalához volt tolva, amin virágmintás ágynemű volt, két fehér és tiszta szekrény, két szék plusz egy íróasztal ami velem szemben helyezkedett el az ágyak között felette egy ablakkal. Tőlem jobbra nyílt egy ajtó és amikor belestem láttam, hogy az a fürdő. Ez törtfehér csempékkel volt kirakva, egy zuhanyzó, egy vécé és egy mosdókagyló, felette egy két részre osztott tükrös szekrény. A kagylóra előre kikészített fehér törölköző lett rakva, de ezen kívül csak egy csúszásgátló szőnyeg volt lerakva amin virágminta volt.
  Pár percig még csodáltam a mostantól szobámmá vált helyiséget, majd nekiálltam, hogy kipakoljam a ruháimat.
  Miután végeztem úgy döntöttem, hogy kimegyek a nappaliba. Ahogy beértem láttam, hogy szinte mindenki itt tartózkodott és ámulva nézegettek körbe, majd a pillantásom megakadt Gisellen aki az egyik fiatal fiúval beszélgetett.
  - Sziasztok!- ültem le melléjük mire Giselle rögtön bemutatott Marcusnak, majd tovább ecsetelte az egyik történetét a fiúnak. Marcusnak egyébként szőke tüsi haja volt, szeplős orcája és zöld szeme. Kiderült később róla, hogy ő leginkább a pop zenéért van oda, szeret olvasni és egy kicsit kocka, az ő szavaival élve, de jó humorral megáldott kedves srác.
  A hat órai vacsorára átmentünk az ebédlőbe. Két hosszú asztal volt felállítva párhuzamosan egymással, fehér terítővel. Oldalt egy újabb asztal volt lerakva amin tányérok és evőeszközök voltak kipakolva, mellette úgy egy tucatnyi fémedény ami ételek illatát ontotta magából.
  - Úgy érzem magam, mintha én is vendég lennék- dünnyögtem Gisellenek miközben beálltunk a sorba.
  - Kíváncsi vagyok, milyen lehet a vendégek ellátása- nevetett fel, majd felkapott egy tányért villával meg késsel együtt.
  A tálakban két fajta hús, három féle köret, gyümölcs és mindenki számára egy doboznyi desszert várakozott. Mi gyorsan szedtünk egy adagot magunknak majd leültünk a legközelebbi helyre.
  Miután mindenki elhelyezkedett hirtelen kinyílt az oldalsó ajtó és egy csoport ember özönlött be rajta fáradtan, de mosolyogva.  Nekünk csak biccentettek üdvözlésképpen majd megszokott mozdulatokkal szedtek maguknak ételt és közénk vegyülve leültek. Mellénk egy őszes hajú férfi telepedett le és mosolyogva köszönt, majd megkérdezte, hogy mennyire tetszik itt nekünk, és mi ami a legjobban. Mi rávágtuk, hogy minden nagyon mire felnevetett, majd mesélni kezdett. Kiderült, hogy ő az egyik szakács a konyhába, és őket most váltotta le a  következő csoport akik a konyhára vannak beosztva. A vacsora végeztével a tálakat egy ablakhoz kellett vinni ahova ha beraktuk a tányért bizonyos mennyiség után egyszerűen eltűntek.
  - Nyugi, nem törnek el- nevetett fel újdonsült ismerősünk a Gisellelel közös döbbenetünk láttán.- Csak egy kis liftszerű szerkezet eljuttatja a konyhába ahol elmossák- mondta mosolyogva, majd berakta az ő tányérját, intett egyet és kiment az étkezőből.
  - Elég rendes ember remélem találkozunk még vele- tűnődött Giselle miközben mi is kiindultunk, én meg helyeslően bólogattam.
  Végül olyan tíz körül döntöttünk úgy, hogy elmegyünk lefeküdni. Giselle az ajtójánál elköszönt majd halkan benyitott, hogy fel ne keltse a már alvó szobatársát én meg a saját szobámba érve felkattintottam a lámpát. Miközben az ajtónak támaszkodtam ólmos fáradtság lett rajtam úrrá, így fogtam magam, előkotortam egy pizsamának való felsőt és melegítőt, lezuhanyoztam majd bedőltem az ágyba s szinte rögtön elnyomott az álom.
   Reggel mikor felkeltem első dolgom az volt, hogy megnéztem az időt. A telefonom kijelzője hat ötvenet mutatott,így nyugodtan mentem el felöltözni. Lezuhanyoztam, fogat mostam, felkaptam az ingemet meg a térdnadrágomat és kisimítottam a hajamat. Mivel zajokat hallottam a folyosóról gondoltam kinézek és kitártam az ajtót, hogy kiléphessek. Legnagyobb ijedtségemre valaki állt előtte és épp olyan riadt arcot vágott mint én. Minden bizonnyal épp az ajtót akarta kinyitni.
  Felocsúdtam a döbbenetből és végigmértem a lány. Szalmaszőke haj, saru, rövidnadrág fehér topp rajta ing megkötve, lábánál pink színű bőrönddel. Úgy tűnik megérkezett a szobatársam. És nem tudom, hogy örüljek-e neki vagy sem.